Itthon legutóbb tavaly májusban, Suhajda Szilárd halálakor került a figyelem középpontjába a hegymászó közösség, az internetes kommentfalakon pedig mindenkinek volt egy-egy gondolata arról, hogy mennyire felelőtlen vállalás a 8000 méter fölötti csúcsok ostroma, mikor a hegymászó egy családot is maga mögött hagy.
Minek ment oda?
Az internet persze nem az a hely, ahol kiérlelt, megalapozott vélemények ütköznek, sokkal inkább a legelső benyomások, a zsigeri válaszreakciók terepe, és innen nézve épp az lenne a meglepő, ha laikus emberek nem vetnék oda becsmérlően, hogy “Minek ment oda?”
Ez valójában azt hiszem, hogy érthető, egyrészt mert az általános értékválasztásban a gyerek, a család mindig is valahol legelöl helyezkedik el, másrészt mert egy szubkultúráról sosincs releváns tudásunk.
Találó módon a Spektrum új sorozata címe is ez lett, mivel a hat magyar hegymászó köré felépített narratíva komolyan veszi a cinikus kérdésfelvetést, és miközben válaszokat kínál rá, betekintést nyújt a hegymászók életébe, amiről mindenkinek van véleménye, de ismerete csak keveseknek.
Minden rész az utca emberének megszólalásaival indul, ami tálcán kínálja az erős mondatokat, s olykor a váratlanul bölcs megállapításokat is. – Nem normálisak, de nem is őrültek – szól az egyik megszólaló. Akad aki nagyra tartja az ehhez szükséges szenvedélyt, erőt és ambíciót, valaki más az önmegvalósítás és felelősség közötti határok kérdését feszegeti. Erre azonban nem lehet egyértelmű választ adni, de főleg nem egyszerűt.
Az ember eredendően vágyik a saját határainak megismerésére, az ismeretlen meghódítására, ami viszont kockázatvállalás és a kaland nélkül nem lehetséges, és ez a hegymászók extrém életvitelében válik még nyilvánvalóbbá.
Úgy tűnhet, mintha a hegymászás egy öngyilkos sport lenne, de ez épp ellenkezőleg lehet. Sokkal több életigenlés van benne, mint abban a biztonságos és kiszámítható világban, amiben a kor embere felnő.
A Minek ment oda nem ismeretterjesztő sorozat, de a részek között mozaikszerűen kirajzolódnak a hegymászás fortélyai: hogyan készülnek a csúcsdöntésekre, miért ég és föld oxigénpalackkal vagy anélkül mászni a bűvös 8000-as szám felett, milyen lélektani hatással vannak rájuk a szponzorok és a média, mit eszik a hegymászó, mit csinál, ha betemeti egy lavina, vagy mik azok a hibák, amit még a legfelkészültebbek is hajlamosak elkövetni.
Az oxigénhiányos környezet ugyanis jelentősen rontja az ember ítélőképességét, más tudatállapotot (akár hallucinációt is) okozhat.
A halálos balesetek megdöbbentő arányban emberi mulasztásokból, illetve rossz helyzetfelismerésből következnek be, miközben olyan emberekről van szó, akik magasan átlag feletti lelki egyensúllyal és koncentrációs képességekkel rendelkeznek.
A sorozat ereje nyilvánvalóan az emberi drámákban rejlik. Ha valaki csúcsot ér, rekordot dönt, az mindig újságszámba megy, de az ezek mögött húzódó sorsok, életutak sokkal izgalmasabbak. Beszédes, hogy az interjúkból, barátok és rokonok elbeszéléseiből, régi felvételekből mennyire más, de közben mégis mennyire hasonló személyiségek rajzolódnak ki.
Ezek az hegymászók (Suhajda Szilárd, Erőss Zsolt, Várkonyi László, Nedeczky Júlia, Ács Zoltán, Klein Dávid) ugyanis nem legyőzik, letámadják, vagy meghódítják a lehetetlen magasságokat, hanem szenvedélyesen szeretik.
Közülük a Föld egyik legnehezebb hegycsúcsának tartott K2-t első magyarként megmászó Suhajda Szilárd, a legeredményesebb magyar hegymászó, a Mount Everestet is megjárt Erőss Zsolt, és a palack nélküli hegymászás magyar rekordere, Várkonyi László sosem jöttek haza az utolsó expedíciójukról. Némi vigasztaló romantikával élve azt is mondhatnánk, hogy ott maradtak, ahol a legjobban szerettek lenni.
De néha nem is az ő haláluk az igazán súlyos dráma, hanem azoké, akik itt maradtak.
Szülők, gyerekek, és feleségek, akiknek az életének különös súlyt ad a tragédia. Ők különösen tudják, hogy az élet nehéz – de közben mégis mennyire gyönyörű. Nem csak azért, mert a világ máshogyan fest egy hegygerincen, hanem amiért mindig van kit szeretni.
