Mi a kapcsolat John Coltrane és a tárogató között? – Borbély Mihály megadta a választ

A Bartók Rádió rangos elismerését, a Babos jazz előadói díjat idén Borbély Mihály vehette át. A kortárs zene egyik legsokoldalúbb multiinstrumentalistáját öt évtizede tartó pályájáról, a hagyomány és az improvizáció egységéről és arról is kérdeztük, hogyan simulhat bele a modern jazzkörnyezetbe egy olyan ősi hangszer, mint a tárogató. A Kossuth- és Liszt-díjas zenész arról is mesélt, hogyan babonázta meg ez a sajátosan magyar hangzás New Yorkban a műfaj legendáját, John Coltrane-t.

Fotó: Kurucz Árpád

– „Először az fogott meg benne, hogy hú de különleges, és van benne egy nagyon nagy archaikus tudás, egy ősi kifejező forma, érzelmileg nagyon gazdag, és ugyanakkor intellektuális is” – a jazzről mondta ezt egy interjúban. Bár az utolsó tagmondatig mindez a népzenére is igaz lehetne. Hogy látja, beszélhetünk egyfajta népi–urbánus ellentétről a népzene és a jazz vonatkozásában?

– Az 50-es 60-as években voltak olyan hangok, hogy a jazznek és a népzenének, pláne a magyar népzenének semmi köze egymáshoz. Aztán kiderült, hogy ez nem így van. Az első muzsikus, aki letette ennek alapjait, Szabados György volt, akivel nekem is volt alkalmam játszani. Dresch Mihály és Binder Károly ugyanezen az úton haladtak. Én akkoriban még nagyon a népzene tájékán mozogtam, csak epizód volt az életemben a jazz. Ők viszont egy olyan utat nyitottak meg, amely megmutatta azt, hogy ez a két fantasztikus zenei kultúra nagyon jól ötvözhető. 

Olyan volt persze, hogy a nagyon virtuóz jazzisták legyintettek erre a fúzióra, de ez visszafelé is igaz volt, a jazzistákat is érte kritika, miszerint ők csak az amerikai trendeket utánozzák. Számomra azért nagyon hiteles Szabados, akár Dresch vagy Binder, mert ők nem igazán törődtek ezzel, csinálták, amit szerettek volna, és az idő őket igazolta. 

Tehát ha meg kellene határozni, mi a magyar jazz, abban nagy szeletet kapna az a 70-es évektől kezdődő zenei vonulat, amelyben ezek a fantasztikus muzsikusok elkezdték e műfajok ötvözését. Nekem ilyen értelemben könnyebb volt a dolgom, én nem voltam úttörő ebben, inkább talán abban, hogy balkáni, vagy szlovák, román népzenei elemeket is becsempésztem a zenémbe. Úgy szoktam mondani, hogy én Pomázról nézem a világot, innen ilyen a jazz, hogyha Oslóban élnék vagy Belgrádban, akkor biztos más lenne a muzsikám, és ez így van rendjén. A jazz őszinteségét nem szabad elvenni.

– Nem mehetünk el szó nélkül a klasszikus zenei képzettsége, az ehhez a műfajhoz való kötődése mellett sem, ami szintén alapjaiban határozza meg a művészetét. Hogyan tekint a klasszikus zenére? Ön szerint mit adhat a klasszikus zenei előképzettség?

– Egyre inkább bebizonyosodik, hogy napjaink muzsikusai számára nagyon fontos a klasszikus képzettség, egyáltalán az a fajta esztétikai igényesség, amit a klasszikus zene adhat. Ha már azt mondjuk, hogy a jazz színpadra kívánkozott, akkor valóban olyan legyen, ami oda való. Ezzel szembesült egyébként maga a táncházmozgalom is: Martin György tanácsai, Sárosi Bálint kritikái segítették a táncházi indíttatású színpadi produkciók születését. Hozzá kellett tenni értékeket, át kellett gondolni az arányokat. Nagyon komoly koreográfiák születtek, amelyekben ugyanúgy ott volt az improvizáció, mint az eredeti táncanyagokban. A nagy folklór együttesek az ötvenes-hatvanas években a szovjet Mojszejev együttes mintájára működtek, mindenki egyformán nézett ki, egyformán táncolt. De hát ez nem az igazság, hiszen egy falusi kultúrában nem törekednek arra, hogy mindenki egyformán táncoljon. Megtalálni azt a szerencsés arányt, ötvözetet, amelyben nagyon látványosan tudnak együtt táncolni, és ott van a szabadság is, ez volt tehát a feladat. És ugyanez van a zenében is, akár a jazzről vagy az igényes világzenéről van szó: a szabályozottság mellett benne vannak azok a vérpezsdítő elemek, amelyekről érzi az ember, hogy ezek most, ebben a pillanatban születnek. Nem egy előre elkészített recept, amit felvisz a táncos vagy a zenész a színpadra, ő nagyon sokat tanult azért, hogy valami egyedit teremtsen. A pillanat művészete – ez egy nagyon fontos tényezője egy előadásnak.

Fotó: Kurucz Árpád

– A hangszerválasztását mi dönti el? Ösztönös vagy inkább tudatos, hogy melyiket veszi a kézbe egy-egy zenei ötlet kapcsán? És persze érdekes kérdés az is, hogy mennyire tud belesimulni a jazzkörnyezetbe egy népi hangszer, mondjuk a tárogató.

– A klasszikus zenében főleg klarinétoztam, a jazzben pedig szaxofonon játszottam, hiszen az volt a legfontosabb nádfúvós hangszer ebben a műfajban, a klarinétnak kisebb volt a szerepe a hetvenes-nyolcvanas években. A népzenében is főleg klarinétot és furulyát használtam, aztán elkezdtem egyre több hangszeren játszani. Ennek okai a népzenében keresendők: ide tárogató kéne, oda esz-klarinét, ezen a vidéken ilyen furulyával játszanak, egy másik helyen kettős furulyával, és így tovább. Ezek megfogtak engem, és először a népzenében használtam őket, aztán elkezdtem kísérletezni. A tárogatóval könnyű volt, mert ehhez a hangszerhez nagyon közel áll a szaxofon, sőt John Coltrane-nél sokszor olyan hangzást figyeltem meg, mintha tárogatót ültetne át szoprán szaxofonra. Csak később tudtam meg, hogy hatással volt rá egy magyar tárogatós, Burka Sándor játéka, akit egy New York-i étteremben hallott játszani. Szóval 

elkezdett izgatni, hogy milyen az, ha mondjuk egy tilinkót hozzáteszek egy ízig-vérig modern jazz zenekari hangzásához. 

Halljuk, hogy ez jazzmuzsika, ami 2026-ban szólal meg, de benne vannak a régmúlt hangjai is, ez érdekelt. Valahol egyszer azt mondtam, hogy a szaxofon a fő hangszerem, a tárogató pedig az identitásom, mert odáig fajult a dolog, hogy 

most már nincs olyan jazzkoncert, ahol ne használnék tárogatót. 

Szakcsi Lakatos Bélával – aki Babos Gyulához hasonlóan szerintem akkor találta meg az igazi hangját, amikor visszanyúlt roma zenei hagyományaihoz – egy időben sokat játszottunk együtt, és megleptem őt azzal, hogy az egyik számában tárogatón játszottam. Ő gyakorlatilag rám parancsolt, hogy legközelebb, ha játszunk, otthon ne hagyjam. Az, hogy Szabados Györgynek vagy Dresch Mihálynak ez nagyon tetszett, természetes volt, de hogy Szakcsi Lakatos Béla – aki inkább az urbánus vonalat képviselte életének egy időszakában – is üdvözölte ezt az irányt, fontos visszajelzés volt számomra. Sokat kísérleteztem ezen a hangszeren, Tóth József tárogatókészítő elképesztően jól sikerült újításainak köszönhetően pedig már semmi sem szab határt az elképzeléseimnek. Régebben csak bizonyos dolgokat tudtam eljátszani tárogatón, de ha nagyon szabadon akartam improvizálni, ahhoz már szaxofon kellett. Most már itt van a kezemben egy olyan hangszer, amelyen gyakorlatilag ugyanazt meg tudom valósítani, amit a szaxofonon.

– A zenészi mellett van még egy fontos hivatása: 1990 óta tanít a Zeneakadémia Jazz Tanszékén. Működik még az a szemlélet, ami harminc évvel ezelőtt, vagy másképp kell egyengetni a mostani növendékek útját?

– Nagyon sokat változott a világ, és benne a tanítási módszerem is. Az internet, az információáradat, a zenehallgatási szokások megváltozása nagyon nagy hatással van a tanításra, és szerintem a jazzoktatásban különösen fontos, hogy lépést tudjunk tartani. Figyelem az új törekvéseket, az új hangokat, akár Európában, akár Amerikában, a frissességet szeretném közvetíteni a fiataloknak. Van a jazzoktatásnak egy átlagos irányvonala, egy alap, amiből kiindulunk, amit aztán nagyon sokfelé el tudnak vinni tanárok és növendékek egyaránt. Régebben is nagyon személyre szabottnak gondoltam a tanítási módszerem, de a jelenre ez különösen igaz: van most három első évfolyamos szaxofonos növendékem, nagyon különböző egyéniségek. Nagyon tehetségesek, öröm látni a fejlődésüket. Bejön az egyikük az órára, utána jön a másik, és egyszer csak azon veszem észre magam, hogy teljesen mást tanítok neki, mert tudom, hogy nála mással érek célt. 

A legfontosabb az, hogy megtaláljam zenei személyiségük legkülönlegesebb oldalát, és próbáljam megerősíteni bennük, hogy azt soha ne feledjék el.

Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan látja a hazai jazz helyzetét? Sosem volt könnyű helyzetben, rétegműfaj lévén kisebb szeletet kap a kultúrafinanszírozás tortájából. Mit gondol, hogy a politikai átrendeződés mit fog jelenteni a hazai jazzkultúra támogatása tekintetében?

– Nagy kérdés, jóslatokba semmiképp sem bocsátkoznék. Az biztos, hogy sokan vannak, akik mindig keseregnek, s azt hangoztatják, hogy jazzből nem lehet megélni, holott számos példa bizonyítja az ellenkezőjét. Voltak növendékeim, akik mesélték, hogy elsőévesként csillogó szemmel bementek egy órára, és valamelyik tanár azzal indított, hogy felsorolta a pálya minden nehézségét. Így persze nagyon nehéz útnak indulni. Azt szoktam mondani a fiataloknak és a kollégáimnak is, hogy nekünk hosszú távon kell gondolkodnunk. Előfordul a jazzben is, hogy valaki egy-két év alatt nagyon nagy sikereket tudhat a magáénak, de a legtöbb, általam etalonnak tartott zenésznek pont az adja a hitelességét, hogy hosszú évekig formálták a zenéjüket egy adott koncepció mentén. Az a néhány név, akiket említettem a magyar jazz szcénából, ők mind azt bizonyítják, hogy nem felületes sikerekre kell törekedni, hanem hosszú távon érdemes gondolkodni, és ugyanez vonatkozik a kultúrafinanszírozásra is. Én magam is szoktam pályázni, valamikor sikerül, valamikor nem. De egyikből sem csinálok nagy ügyet. Nyilván örülök, ha kapok támogatást, akár egy lemezemre, akár egy alkotói folyamatra, de ha nem, akkor sem kürtölöm tele a világot sértetten az engem ért igazságtalansággal. Ezek a helyzetek sokkal inkább elszánttá tesznek az elképzelt művészi terv megvalósítására. 

Fontosnak tartom a magyar kultúra támogatásának előtérbe helyezését, mégpedig úgy, hogy a forrásokról kizárólag szakmai-művészi alapon szülessen döntés. Ha ez más szempontok alapján történik, az nemcsak hogy nem jó, hanem demoralizáló is.