A film van ránk a legnagyobb hatással

Deák-Sárosi felhívja a figyelmet, hogy nem árt tudnia a nézőknek, hogy manipulálják őket az alkotásokkal.

Minden filmmel foglalkozó szakembernek, mozgókép- és médiaismeretet oktató tanárnak, filmkritikákat író szakújságírónak, de még a filmeket ajánló bloggereknek is kötelező olvasmány kellene, hogy legyen Deák-Sárosi László

A jel újbóli helyreállítása – Film, hagyomány és innováció című tanulmánykötete. A szerző ugyanis helyreteszi a dolgokat: a filmművészettel, filmtörténettel kapcsolatos ügyeinket. A filmek elemzéséről, a filmtörténetről – úgy a magyar, mind az egyetemes filmtörténetről – ugyanis nem csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Hiába sulykolták ennek az ellenkezőjét több mint fél évszázadon keresztül a filmes szakújságírók, attól ez még igaz. A filmművészet ugyanis – akár tetszik, akár nem – kultúrpolitikai tényező is egyben, már csak azért is, mert az alkotásokat, és erre nagy hangsúlyt fektet a tanulmánykötet szerzője is, ma már nemcsak a mozikban, hanem a televízióban és az interneten is nézi a közönség. Vagyis az átlagemberre a legnagyobb hatással van a hét művészeti ág közül. Ezért is húsbavágó az a kérdés, hogyan gondolkodunk, hogyan írunk és nem utolsósorban, mit tanítunk a filmművészet és a filmtörténet legfontosabb alkotásairól.

Mindjárt ott van a hazai filmgyártás egyik legkeményebb kérdése: miért nincs magyar történelmi film a rendszerváltoztatás óta, mert az alig féltucatnyi korhű alkotás a semmivel egyenlő, amelyre eddig a szakirodalom felhívta a figyelmet. A szerző így ír erről a tanulmánykötet bevezetőjében: „1989 és 2016 között készült 572 játékfilm közül hány nevezhető történelminek (mintegy 103), és ezek milyen történelemszemléletet és eszmeiséget valósítanak meg. Korhű vagy ahhoz közelítő történelmi film alig féltucatnyi készült 1989 óta, és ez a tény remélhetőleg mást is elgondolkodtat, nem csupán e sorok íróját.”

A tanulmánykötet legnagyobb érdeme, hogy közérthető, ami a hasonló tanulmányköteteknek nem kifejezetten tartozik az érdemei közé. A könyv terjedelmének több mint a fele kritikus hangvételű, ez nem jellemző a filmes szakirodalom nagy részére, bár elvárható lenne. A jelenkori magyar és egyetemes filmtörténeti kánont – amelynek újragondolására egyébként igencsak eljött az idő –, nem illendő kritizálni. Deák-Sárosi viszont dicséretes módon temérdek alkotás elemzésekor megteszi. A filmelméleti tanulmányokon és a hiánypótló alkotói portrékon kívül a tanulmánykötet legnagyobb érdeme az, hogy remek és bátor filmelemzéseket is tartalmaz.

Deák-Sárosi nem beszél a levegőbe. Minden állítását, minden gondolatmenetét a művekből kiinduló, logikus és tudományosan megalapozott érvrendszerrel támasztja alá. És teszi ezt úgy, hogy a tanulmánykötet minden sorából sugárzik, hogy egy következetes konzervatív világnézet, értékcentrikus gondolkodás vezeti a tollát.

Sokáig szentségtörésnek számított, ha egy filmes szakújságíró értékcentrikus gondolkodás alapján közelített a filmekhez. Ahhoz a művészeti ághoz, amely a legnagyobb hatalommal bír az átlagemberek gondolkodásának befolyásolására. Deák-Sárosi viszont még véletlenül sem vonja kétségbe, hogy nincs létjogosultsága azoknak a műveknek, amelyek nem közvetítenek értékeket, csak arra hívja fel a figyelmet tanulmánykötetében, hogy nem árt tudnia a nézőknek, hogy manipulálják őket az alkotásokkal.

Deák-Sárosi László: A jel újbóli helyreállítása – Film, hagyomány és innováció, Magyar Napló Kiadó, 2020.