Reprezentatív, gyönyörű kiállítású kötet jelent meg Haris László művészetéről Bán András tollából, a Magyar Művészeti Akadémia kiadójának jóvoltából. A szerző már a belső fülön szimpatikus szerénységgel kissé relativizálja munkája nagyságát azáltal, hogy ezen a kiemelt helyen idézi Nagy Gáspár mondatát: „Ennek a gazdag, kísérletező, kopáran elvonatkoztató, a fotóművészet határterületeire bátran elmerészkedő életműnek, melyet Haris László hozott létre, nem egy nagy pillanatát följegyezték avatott szakemberek, s értőn szóltak róla. Valóban: Haris László kivételes szorgalommal és invencióval alkotott eddig is.”
A fotóművészet befogadása számomra megmarad jórészt a tetszik-nem tetszik szintjén, ezért aztán különösen hálás vagyok annak a szerzőnek, akinek a munkái – sokadik megszemlélésre – úgynevezett gondolatokat, érzelmeket tudnak elindítani, kelteni bennem. Így aztán Bán András Haris Lászlóról szóló könyvét lapozgatni igazi élmény volt: ennek az élménynek hathatós részét képezi a fotóanyag, a cím mint önmagán túlmutató, egyszerre a kötetre, az életműre reflektáló és újabb távlatok felé mutató entitás és az ilyen kezdés: „A magyar fotótörténet fontos, egészében még nem látott életművét foglalja magában ez az album. Fontos fejezet a történetben, nem csupán azért, mert Haris László fotóművész művei jelentősek, maradandóak. De azért is, mert általuk a modern magyar művészet azon időszakára tekinthetünk rá, amelynek lényege a szem megtisztítása, a fotó fogalmi természetének tanulmányozása.” Valamint a zárómondatok: „Haris László műveivel nem törekszik stiláris egységre, s nem az ifjúkori ötletek kiárusításával foglalkozik. A képteremtés lényege érdekli a változó időben és a változó technikai eszközökkel – ez fűzi össze a képeit. És ez indítja újabb kalandok felé.”
Arra a kérdésre ugyan, hogy mi a fotóművészet, nem kapunk választ („Mert mi is a fotóművészet? Másfél évszázaddal a fényképezés feltalálása után sem lehet erre a kérdésre megnyugtató feleletet adni. Igaz, a »mi a művészet?« kérdésre adott válaszok is egyre bizonytalanabbá váltak, ahogy haladunk előre a XX. században.”), de valljuk be, ez igen alantas elvárás és igen olcsó beteljesülés is volna a művészeti komplexitásnak azon az állomásán, ahol ma a világ tart; ugyanakkor annyi mindenről szól ez a könyv – természetesen végig megőrizve Haris László és művészetének központi és vezető helyét –, hogy a legelvetemültebb olvasó is talál benne egészen elképesztő ízvilágú csemegét: „Tőle – tudniillik Weöres Sándortól, a szerző megjegyzése – egyebek mellett ez hangzott el Bogláron: »Cigarettázom az árokparton. / Húsz fillér az összvagyonom, / de az egész Föld a hamutartóm.« Majd utána magánbeszélgetésben ezt fűzte hozzá: »Igen, a művész is szereti a pénzt, szeret pénzt keresni, csak nem ér rá«.” Vagy az 1979-ből származó, szerzői kommentárokkal ellátott, Elrejtés szolarizált látens kódolással 1–13. című fotósorozat szövegei, amelyeket helyhiány miatt sajnos nem tudok idemásolni, de arra kérek mindenkit, feltétlenül tekintse meg, és akkor majd minden bizonnyal ő is beleborzong abba a végtelenségérzetbe, amibe én – és ha sokan leszünk így, talán a fotóművészet is elfoglalhatja végre az őt már rég megillető előkelő helyet a hazai művészeti szcénában.
Bán András: Haris László – részletekben az egész. MMA Kiadó, Budapest, 2020.
