Keskeny Károly kapott egy felkérést egy ismert és tekintélyes laptól. „Ha egyetlen könyvet vihetne magával egy lakatlan szigetre, melyik lenne az?” A kérésnek amúgy örült. Mint írót olykor fárasztotta, hogy ha leül kopácsolni gépe elé, folyton a pillanatnyi érdekek frontvonaláról ír. Nem mintha a politikát elutasította volna. A politikát elutasítani olyan, mint haragudni az időjárásra, vagy az öregedésre.
Volt, és lesz, és nem is lehet másképp, mert ha nem lenne, az emberek agyonvernék egymást egy falat kenyérért. De azért jó volt. Kicsit úgy érezte, az örökkévaló dolgok gyűjteményében is matat kissé. Be is írta a naptárába: „Vasárnapig leadni”.
Majd miután leírta, és megmártózott az örökkévaló dolgok igézetében, ki is ment a fejéből, s elkezdett pillanatnyi jelentéktelenségekkel piszmogni. A nappaliban a kis könyvszekrényt régóta el kéne adni. Szólt egy barátjának, hogy a vaterán tegyen rá pár ezret, majd a nyakán maradt, mert az ismeretlen nem licitált tovább. – Jaj, szekrény, te már örökké itt leszel az útban? – sóhajtott, s hogy hasznát is vegye, néha rátett egy poharat.
A szagelszívót meg kéne szerelni, a fülén talált egy viszkető pontot, cipőmadzagja elszakadt, s egy vitában a facebookon nem hagyta magát, holott megfogadta, hogy soha többet nem vitázik senkivel.
– Ennyi egy hét története? – ült le vasárnap este. – Ennyi az élet? Hogy töltenek meg írók könyveket vágtázással, kötélen csúszással, párbajjal? Hát ilyen sehol nincs!
Könyöke váratlan hozzáért egy könyvhöz. „Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai”. Felütötte. „Pilla”. A novellában egy leesett szempillából vezet le az író örök sorskérdéseket. Zseniális.
„Ha egy szigetre…” jutott eszébe a kérdés. – Igen. Ezt vinném – dörmögte, mert ez az élet, s elégedetten ment ki a konyhába főzni egy kávét, mert érezte, hogy a cikkét is megírta.
