Persze csalhatunk egy kicsit, miért is ne, akkor arra a bizonyos Karantén-szigetre egy egyelőre még nem létező egybekötött Gárdonyi-trilógiát vinnék magammal, amelyben A láthatatlan ember, Az Isten rabjai és az Egri csillagok is benne foglaltatik. Nem is értem, miért nem készült még ilyen, évszázadokat felölelő történelmi trilógia-kiadás. De ha mégis a már létező könyvekből kell válogathatnunk, akkor az bizonnyal A láthatatlan ember volna.
Olyasfajta regény ez, amit néhány évente szívesen újraolvas az ember. Olyan regény, ami inspirál, erőt ad, szívfájdító meséje egy vadabb, mégis igazabb korba repít el. Gárdonyi szikár, lényeglátó stílusa, pergő dialógusai itt érvényesülnek leginkább.
Kevés magyar nyelven megírt történelmi regény ragadja meg ilyen elemi erővel az olvasó képzeletét, gyújtja lángra szívében a letűnt idők tüzeit, mint az Atilla korát felidéző Gárdonyi-mű. S vajon írtak-e szebb – igen, ezt nem lehet másként mondani, szebb csatajelenetet annál, amit Gárdonyi írt a catalaunumi ütközetről? A háborúba készülő, hunnal szövetséges népek színes leírása, a már említett, káprázatos csatajelenet, Atilla temetésének komor képei örök időkre beleégnek az olvasó emlékezetébe.
Tán nem csak én értek egyet olvasóként azzal, amit Gárdonyi maga emlegetett íróként: „Az Isten rabjai nekem a legszebb regényem. Az Egri csillagok a legjobb regényem. És a Láthatatlan ember a legkedvesebb regényem”.
