Fonogram-életműdíjas lett Hajnal Gábor menedzser

Szinte mindent és mindennek az ellenkezőjét is megélte a hazai pop-rockszakmában eltöltött ötvenöt éve alatt Hajnal Gábor menedzser, aki a napokban kapta meg a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetsége (Mahasz) Fonogram – Magyar Zenei Díj szakmai életműdíját. A menedzser kifejezés szitokszónak számított a Kádár-rendszerben, ő mégis kitartott, és jól tette, mert így beat-pop-rocknemzedékek egész sorát tudta elindítani pályájukon, olyan hírességeket is, akik már letették a lantot, netán az égi zenekarban játszanak tovább, de olyanokat is, akik még mindig nagyon sikeresek és a színpadon állnak. Hajnal Gábor nem egyszerűen csak menedzser vagy koncertszervező, mert szerteágazó tevékenysége a hazai könnyűzenei élet szinte teljes vertikumát magában foglalja. Volt klubvezető, producer, könnyűzenei csoportvezető, lemezlovas (akkor még ezzel a szép magyar szóval illették a DJ-ket) és vezetett, illetve szerkesztett könnyűzenei rádió- és televízióműsorokat is.

A menedzser kifejezés szitokszónak számított a Kádár-rendszerben, ő mégis kitartott, és jól tette, mert így beat-pop-rocknemzedékek egész sorát tudta elindítani pályájukon Fotó: MAHASZ

– Az életében számos fordulat és meleg helyzet adódott a rockzenei életben, amiket meg kellett oldania. A most megkapott Fonogram-életműdíja is azt bizonyítja, hogy mindezt bizony nagy sikerrel tette. Ahhoz azonban, hogy eljusson addig, hogy zenészekkel foglalkozzon, önnek is meg kellett ismerkednie a zenével, és meg is kellett szeretnie. Hogy történt ez az ön életében?

– Rákospalotán az apai nagyapámnak volt egy kocsmája, ezenkívül egy kertvendéglője a Római parton, ezeken a helyeken a család zenélt, apám harmonikázott, nagyapám dobolt, apám nagybátyja hegedült, úgyhogy egész szép kis „családi big band” alakult ki. Édesapám hangszerkészítő volt, és hogy összekösse a kellemeset a hasznossal, hangszerboltot vezetett akkor, amikor egész Budapesten vagy három hangszerbolt működött összesen. Nála szinte az összes komoly- és könnyűzenész megfordult, akiket így én is megismerhettem. Egyszer még egy hangszerkiállításra is elvitt magával a Váci utcába, ott láttam először elektromos orgonát. Az egészből leginkább az illata maradt meg az emlékezetemben.

– Mivel ön nem lett zenész, hogyan került hivatásszerűen is kapcsolatba a korabeli beatzenészekkel?

– Az életem akkor fordult fel fenekestül, amikor érettségi után, 1966-ban az Állami Könyvterjesztő Vállalathoz kerültem, amelyhez tartozott a Liszt Ferenc téri Írók boltja is. Itt működött a – minő meglepetés – könyvklub névre hallgató ifjúsági klub, ahol akkoriban élénk kulturális élet folyt: közéleti pódiumbeszélgetések, író-olvasó találkozók is voltak, és Zorán apja is odajárt kártyázni. Ott sokat nyüzsögtem, de az engem is meglepett, hogy ennek hatására felkértek klubvezetőnek, miután elődöm elment onnen. Nekem nagyon feküdt ez a szerepkör, főleg úgy, hogy Faragó Judy István pont akkor szerelt le a katonaságtól – és ezzel együtt a Flotilla zenekartól – és állt össze újra Komár Lászlóval, hogy megint együtt folytassák a Scampolo együttest. Ők kerestek meg, hogy szeretnének a könyvklubban rendszeresen fellépni, aminek én örömmel tettem eleget. Velük, ezzel az akkoriban mérhetetlenül népszerű rock and roll bandával kezdődött tehát minden, innentől nem volt megállás, már csak azért sem, mert apám folyamatosan ajánlgatta a fia klubját a hozzá betérő zenészeknek. Nem mintha szükség lett volna erre, hiszen jó bornak nem kell cégér, és a klub előtt már a nyitást megelőzően órákkal hatalmas sor kígyózott. Miután megtelt a klub, nem engedtünk be senkit, csak akkor, ha valaki kiment.

– A Scampolón kívül jártak még mások is a könyvklubba?

– A másik fontos kapcsolódási pontom a zenészekkel Cintula (Keresztes Tibor) keddenkénti lemezlovasklubja volt szintén a könyvklubban, ahová öt forint volt a belépő, a fiatalok tódultak ide táncolni – ez volt az első olyan hely, ahol lemezlovas szolgáltatta a talpalávalót. Amikor tízkor be kellett zárnia a klubnak, az akkori zenészvilág színe-java még ott maradt, és egyfajta zártkörű rendezvényként együtt meghallgattuk a legújabb Beatles- és Rolling Stones-lemezeket. De egyébként más zenekaroknak is adtam itt fellépési lehetőséget, a Szigeti Ferenc által vezetett Sygmának, illetve az Echo együttesnek is, utóbbiak nagyszerű slágere a Gondolsz-e majd rám? címmel a köztudatban a mai napig benne van. Vasárnaponként pedig nálunk játszott a Tolcsvay-trió, a Wanderers és a Metro is, sőt a Horváth Charlie-val – aki az idén szintén nyert Fonogram-díjat az év hazai pop-rock albumáért – felálló Decca is itt lépett először közönség elé.

– Hogy lehetett ennyire szemtelenül fiatalon már klubvezető?

– A budapesti KISZ-bizottságon belül működő Ifjúsági Klubtanács klubvezetőképző tanfolyamokat szervezett, engem, mivel az Állami Könyvterjesztő Vállalatnak a belvárosban volt a székhelye, az V. kerületi KISZ-bizottságtól kerestek meg, hogy el kell végeznem a képzést ahhoz, hogy klubot vezethessek. A vizsgán A műátélés lélektani folyamatai című lehetetlen tételt húztam, amiről halvány fogalmam sem volt. A vizsgabizottság látta rajtam, hogy zavarban vagyok, adtak egy másik tételt, amelynek teljesítése után megkaphattam a működési engedélyt mint klubvezető. Az ünnepélyes oklevélátadást a Fővárosi Művelődési Házban rendezték. Később hiába hívattak be az V. kerületi pártbizottságra, nem léptem be az MSZMP-be sem akkor, sem később.

A menedzser kifejezés szitokszónak számított a Kádár-rendszerben, Hajnal Gábor mégis kitartott
Fotó: Mahasz

– Pályafutása másik fontos színtere az akkor már legendásnak számító Egyetemi Színpad volt. Ide hogy jutott be?

– Előtte még gyorsan megjártam a rákoskeresztúri Dózsa Művelődési Ház klubját, majd az újpesti Landler Jenő Művelődési Házat, utóbbi helyen tartottam először lemezbemutatókat, többek között az Omega első lemezét is lejátszottam az érdeklődőknek. Később ugyanezt az Óbudai Harisnyagyár kultúrtermében, Esztergomban a Fürdő Szállóban, Csepelen a Munkásotthon Művelődési Házában, azaz a „Melós”-ban a Ferm együttes mellett, majd a Danuvia Művelődési Házban – itt a Generál együttes koncertjének szüneteiben – és a Népköztársaság útja (ma Andrássy út) és a Szív utca sarkán álló Hajnal bárban (nomen est omen) folytattam. Mindeközben szóltak az Országos Rendező Irodától (ORI), hogy érdekel-e egy állás az Egyetemi Színpadon. Hogyne érdekelt volna, hiszen műsoraik változatosak és magas színvonalúak voltak. Itt konferáltam a koncertek előtt, ahogy ugyanitt Cintula és Dévényi Tibor mellett Vitray Tamás is tette ugyanezt. Öt kollégámmal együtt jegyeket árultam és plakátokat is terjesztettem. Az Illés egy héten keresztül mindennap nálunk játszott telt házak előtt 1971 tavaszán, miután letelt az egyéves Budapestről szóló kitiltásuk a BBC-nyilatkozatuk miatt.

Itt lépett fel a szervezésemben a Bergendy, a Syrius, a Mini és a Kex együttes, valamint Koncz Zsuzsa is. De a P. Mobil is a révemen jutott az Egyetemi Színpadra. Egy alkalommal illegálisan teleszórták a várost az Egyetemi Színpad P. Mobil-plakátjaival, amiből nagy balhé lett, máskor meg a Vadmacskák nevű női zenekarral vitatkoztak össze, hogy melyikük játsszon utoljára. A lányok arra hivatkozva nem akartak kezdeni, hogy az állatkertből zárás után várják a kis tigriseket, akiket állításuk szerint fel akartak vinni a színpadra, ám a P. Mobil sem szándékozott előzenekar lenni, aminek érdekében a dobosukat még a vécébe is bezárták. Végül „okos enged, szamár szenved” alapon mégis a P. Mobil kezdett, ám az ezt követő Vadmacskákra alig pár tucatnyian maradtak.

– A híres-neves Taurushoz is sok köze volt.

– Az Express hajókon tartott koncertjeiket én szerveztem nekik. Ezek már eleve úgy kezdődtek, hogy tumultuózus jelenetek zajlottak le, mert sokan nem kaptak helyet a hajón, aztán folytatódtak a problémák azzal, hogy a srácok nem hagyták abba az ugrálást, amitől a hajóskapitány haja az égnek állt, mert attól félt, hogy feldőlünk, de a legnagyobb gondot az jelentette, hogy amikor kikötöttünk, a közönség egy emberként harsogta Radics Bélát képletesen pajzsra emelve a Váci utcában, hogy „Bélát a pártba, Bélát a kormányba!”. Emiatt kaptuk az ukázt, hogy soha többet ne hívjuk meg a Taurust. Sajnos a klasszikus felállásukból – Radics Béla, Balázs Fecó, Som Lajos, Brunner Győző – már senki nincs közöttünk.

– A nagy rocktörténeti korszak azonban az ön számára a Piramissal jött el a hetvenes évek második felében, a tinédzserek bálványainak számos koncertet szervezett. Hogy zajlott a Kádár-rendszerben a menedzseri munka, amikor ez a tevékenység jóformán illegális volt?

– A Magyar Hirdető Vállalathoz (Mahir) kerültem 1972-től tíz évig az Egyetemi Színpad után, és emellett úgymond másodállásban, de persze nem bejelentett módon lehetett ezt csinálni. Használtam a munkahelyem infrastruktúráját, hogy gyorsan és sikeresen szervezhessem Som Lajosék fellépéseit. A vezetékes telefonon – akkor még csak az volt – egy-egy kampány során szinte tízpercenként kerestek a művelődési ház igazgatók, akiket előzőleg levélben megkerestem, hogy érdekli-e őket a Piramis-koncertje. A főnökeim, hála istennek, nem kérték ezt számon rajtam, és afölött is szemet hunytak, ha időnként elszaladtam a postára, hogy utánvéttel feladjam a művelődési házaknak a plakátjainkat, amire ott helyben írták rá az aktuális helyszínt és időpontot. Innentől kezdve már egy kicsit könnyebb volt, mert az adott falvakban már meg tudtuk beszélni a következő fellépés részleteit. Sőt arra is volt lehetőségem, hogy másik zenekarokat is beajánljak a művelődési házak igazgatóinak. Ahhoz azonban, hogy színpadra állhassak felkonferálni őket, le kellett tennem az ORI konferansziévizsgáját, amit húztam-halasztottam, nemigen volt ínyemre. Aztán nagy sokára, 1980-ban letettem a vizsgát az ORI igazgatási osztályvezetőjének, Csanádi Lajosnak a nyomására, aki hírhedt volt ÁVH-s múltja miatt. Ezzel a hivatalos papírral legálisan mutathattam be az együtteseket a színpadokon, és így már elnézőbbek voltak velem szemben, noha a hatalom tudta, hogy nemcsak konferáltam, hanem szerveztem is a bulikat.

– Hogy zajlott le a vizsgája?

– Eléggé abszurd módon, hiszen addigra már jó pár éve konferáltam a különböző koncerteken, így nagyon mulatságos volt, hogy utólag vizsgáztatnak le. Előre megírt szöveggel kellett a nálam jóval idősebb szakmabeliek figyelmét magamra vonnom. Ott volt mások mellett Váradi György a Művelődési Minisztériumból és Csanádi Lajos is. A vizsgán azt mérték le, hogy mennyire tudom váratlan helyzetekben feltalálni magam a publikum előtt. Egy fiktív nyugdíjas estet, majd egy augusztus 20-i ünnepséget kellett modelleznem, de miközben a zsűrit próbáltam minden idegszálammal szórakoztatni, észrevettem, hogy az elnök, Mikes György humorista elbóbiskolt. Ebből jött az ötletem, hogy a szendergő Mikes Györgyöt fennhangon hívjam a színpadra, aki erre felriadt legszebb álmából, és ugyanazzal a mozdulattal megadta számomra az ORI-engedélyt.

– Mulatságos és rémisztő jeleneteknek egyaránt nem voltak híján a Piramis-koncerteken. Mik voltak a legextrémebb esetek?

– Ezeknek a történeteknek se vége, se hossza. Az 1975 és 1980 közötti időszakot nemes egyszerűséggel csak tatárjárásnak szoktam nevezni, mert ahol feltűntünk, ott azután kis túlzással még a fű sem nőtt. Persze koncertszervezőként nem egyszer nekem kellett tartanom a hátamat a helybeliek előtt. A Piramis koncertjein mindig attól féltek a rendezők, hogy kontrollálhatatlanná válik a tömeg, emiatt bizonyos szintig együtt kellett működnöm a helyi hatalmasságokkal, mert ha baleset van, biztos, hogy minket hibáztatnak érte. Szekszárdot már a koncert előtt több nappal elárasztották a rajongók, s a művelődési ház bejáratához ifjúgárdistákat állítottak, de kapunyitáskor rögtön elsodorta őket a tömeg, még az üvegajtók is betörtek. A jegynélküliek a ház másik oldalán a renováláshoz felállított állványokon felmásztak, és az itt-ott nyitva hagyott ablakokon beszöktek. Úgy éreztem magam, mintha az egri vár ostromának jelenetét forgatták volna. A sok potyázó miatt túlzsúfolt lett a helyszín, ezért a rendőrség a színpadról leállíttatta a koncertet, bemondták a mikrofonba, hogy akinek nincs belépőjegye, hagyja el a termet, de ezt nem lehetett kivitelezni. Végül nem lett letiltás a dologból.

1978 nyarán Hajdúszoboszlón az ezerfős nézőterű szabadtéri színpadon tartottuk a koncertet, ehhez pedig már kellett volna az ORI engedélye, de ezt a helyiek nem kérték ki. Mivel egyetlen szabadtéri koncerten annyi bevétel keletkezett, mint két művházason, így – hogy elfedjék, hogy ORI-engedély nélkül rendezték a koncertet – a felettes szervek felé két művházas koncertet számoltak el, amihez nem kellett az ORI hozzájárulása. A koncertet rutintalan ifjúgárdistákkal és mindössze két (!) rendőrrel akarták biztosítani. Mindamellett, hogy ezer ember volt bent, másik ezernek már nem jutott belépőjegy. Ahogy a fiúk elkezdtek játszani, a kinti ezer rajongó nekirontott a kapunak, és a két szerencsétlen rendőrt is elsodorva bezúdult a nézőtérre. A művelődési ház igazgatónője könyörgött nekem, hogy mondassam be, hogy akinek nincs jegye, az azonnal hagyja el a nézőteret. Ez persze illúzió volt. A dobszóló alatt Som Lajos a kulisszák mögött szóváltásba keveredett a művelődési ház igazgatónőjével, aki azt állította, hogy a Piramis direkt hergeli a közönséget. Emiatt heves indulatában megpöckölte az orrát az igazgatónőnek, majd folytatta a zenélést. A koncert végén aztán a helyi párttitkár, a tanácselnök és a rendőrkapitány csőcseléknek és fasisztának nevezte a Piramist, és megtagadták a gázsi kifizetését. Véletlenül megtudtam azonban, hogy két koncertet jelentettek be egy helyett, ezért másnap számon kérően kértem a két gázsinkat, amiből a helyi szervező megtudta, hogy tudok a stiklijükről, s ezért ők is pórul járhatnak. Megkaptuk a két gázsit, az akkori szabályoknak megfelelően az első koncertért a megállapított ORI-fizetés száz, a másodikért a nyolcvan százalékát. A Piramist persze feljelentették az ORI-nál a tömegjelenetek és a szabadtéri színpad pusztítása miatt. Mivel jogilag menedzserként nem működhettem, Som Lajost hívatták be, aki megúszta egy ejnye-bejnyével.

– A Kádár-rendszerben még számos nagy dobása volt. Melyekre a legbüszkébb?

– Tehetségkutatókat tartottam a Közgáz Klubban, 1979-ben a Rockreflektor elnevezésű koncertre meghívtam feltörekvő vidéki zenekarokat is. Ez leginkább annak fényében volt nagy esély nekik, hogy akkoriban egyetlen televízió és rádió működött, az írott sajtó pedig eléggé szűkkeblűen bánt a rockzenével. Meghívtam a rendezvényre mások mellett az MHV képviselőit, a Budai Ifjúsági Park akkori igazgatóját, Németh Gyulát és rockzenei újságírókat. Három nagy felfedezettje lett a koncertnek, a miskolci Edda, a szegedi East és a kiskőrösi Rolls, de fellépett egy, az erre az alkalomra verbuválódott „vegyes” zenekar is, amelyben Radics Béla gitározott és Révész Sándor énekelt. Az Edda akkor adta történetének első koncertjét Budapesten. 1980-ban megismételtük ezt a vállalkozást, akkor a Hadirock nyert, belőlük alakult később a Prognózis. 1981-ben az Új Vár Klubba igazoltam át, Csepelen a Melósban pedig Radics Béla akkori zenekarának, a Nevadának, 1978–1980 között a Beatricének, 1980-tól pedig a Rollsnak, majd a Pokolgépnek szerveztem klubot.

– Az ORI egyetlen konkurenciájaként alakult, bár a KISZ KB felügyelete alatt álló Ifjúsági Rendező Iroda (IRI) is igény tartott a szakértelmére, ahogy később a Budapest Sportcsarnok (BS) sajtófőnöke lett, majd 1987-ben létrehozta Magyarország első magánkézben lévő koncertirodáját. Miket emelne ki az itteni tevékenységei közül?

– Az IRI-ben könnyűzenei csoportvezetőként irányítottam a P. Mobil Duna-parti hajós turnéját. Volt ott is balhé, amikor Schuster Lóránt zenekarvezető kizárólag piros, fehér és zöld lámpákat gyújtatott meg koncert közben, és az akkori csehszlovák–magyar határon bemondta a mikrofonba, hogy az együttes szeretettel üdvözli a Duna túlsó oldalán zenét hallgató magyarokat. Lett is ebből felelősségre vonás másnap az irodában! Közben csak úgy „mellesleg”, az IRI-től teljesen függetlenül, magánszorgalomból megszerveztem többedmagammal 1984-ben a Budai Ifjúsági Park bezárásáról szóló koncertet, az Elektromos temetést, és én voltam az utolsó ember, aki a színpadon műsorvezetőként szólt itt a közönséghez. Az IRI-vel mi szerveztük az első Iron Maiden- és Motörhead-koncerteket Magyarországon, de a Uriah Heepet is vendégül láttuk. Szerveztünk nagy sikerű Első Emelet-, R-Go-, LGT- és Hobo Blues Band-turnékat is, de az István, a király előadásának lebonyolítása is hozzánk tartozott. Ezenkívül adtunk ki könnyűzenei témájú könyveket, például az első Radics Béláról szólót is. Aztán eljöttem a BS-be, amit két év után a Szinkron névre hallgató magánkézben lévő koncertszervező iroda kedvéért hagytam ott. Még a rendszerváltás előtt közvetlenül is belefutottunk ideológiai tiltásba, az egyik pártapparatcsik, Pándi András, a Művelődési Minisztérium művészeti főosztályának vezetője megfenyegetett, hogy ha nem hagyjuk abba a Continental Singers vallásos énekeket előadó kórus fellépéseinek szervezését, bevonják az irodánk működési engedélyét. Erre meghátráltunk, és a Szinkron története a részemről véget is ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. De nem különösebben bántam, mert 1987-től már a Csillagfény diszkót is csináltam a Petőfi Csarnokban egészen 1992-ig. Velük fordultam át a rendszerváltáson, közben még 1989-ben Deák Bill Gyulának is szerveztem egy dániai turnét. Bill kamuangollal énekelt a Bill from Pusta elnevezésű bandával, óriási sikerrel.

– Felsorolni is szinte lehetetlen, mi mindennel foglalkozott a rendszerváltás után is. Mennyire érezte a változásokat 1990 után a saját karrierjében?

– A rock and roll mindig a szabadságról és a felhőtlen szórakozásról szólt, és ezt a küldetését demokratikus közegben nyilvánvalóan jobban be tudja teljesíteni, mint egy proletárdiktatúrában. Az én egyik hőskorszakom inkább 1990 előttre tehető, de ezután is részt vettem csodás produkciókban. 1994-ben az aktív közreműködésemmel szerveztük meg a P. Mobillal a nagy visszatérő bulijukat a Fradi-pályán, majd a Honfoglalás rockszvitjük szimfonikus változatát is sikerült színpadra vinni. Menedzseltem a Baby Sisterst, akikkel a Piramishoz hasonló rajongásban volt részünk, még ha nem is hasonlítható össze ilyen szempontból a hetvenes évek a kilencvenesekkel. De szerveztem az XL Sisters, Oláh Ibolya és Tissy ügyeit is, és nem kérdéses, hogy mivel sokkal több médium lett a piacon, így az élet is ezerszer pörgősebbé vált. A régi barátok közül pedig Zalatnay Cini menedzselését is elvállaltam immáron a börtönévei után, mert meggyőződésem, hogy a hangja és a művészete nincs összefüggésben a viselt dolgaival. Még a Penthouse magazin promóciós igazgatója is voltam két évig a 2000-es évek elején, majd a Budapest Rádióban, a Pont FM-ben és legutóbb a Rock Rádióban is vezettem műsort. A PeCsa Caféban pedig mindig fellépett valaki, akivel korábban együtt dolgoztam. 2011-ben Volt egyszer egy Ifipark… címmel szerveztem egy emlékkoncertet a Budai Ifjúsági Park megalapításának ötvenéves évfordulójára, kiváló hangulat kerekedett, nem is számítottam ekkora kitörő lelkesedésre, a bulit a zenészek maguknak csinálták és nem győztek nosztalgiázni. Ez a megmozdulás ma is szép emlék, amelyen fellépett Bergendy István, Bródy János, a HIT együttes, Komár László, a Liversing, a Syconor és Zalatnay Cini.

– 2018-ban még könyv is született munkásságáról az azóta elhunyt Zoltán János tollából Mindhalálig rock and roll címmel. Ezt tényleg mindhalálig érdemes csinálni?

– Persze, ez nem kérdés. Nekem a zenén és persze a többi művészet „fogyasztásán” kívül nincs is más kedvenc időtöltésem, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem a hobbim volt a munkám egész életemben. Amikor ez a kötet készült, jó apropót szolgáltatott arra, hogy számot vessek önmagammal. Ehhez jött most még ez a Fonogram-életműdíj, és a kettő együtt ébresztett rá arra, hogy már kevesebb van vissza, mint amennyi eddig megvolt. De akárhogy is csűröm-csavarom, biztos vagyok benne, hogy semmit nem csinálnék másként. Úgyhogy addig is – ahogy a klasszikussá vált sláger mondja – sokáig éljen a rock and roll!

(Az interjú a Kossuth rádió Az este című műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=Xm87dWoEjpo&t=3s[/embed]