Halmai Tamás gólyádzó légből angyalkertbe visz

Halmai Tamás új verseskötete szöszmötölő, tűnődő olvasói attitűdöt kíván, nem lehet csak úgy rárontani: gyere, cipó, hamm, bekaplak.

Halmai Tamás valamelyik arcával – a költővel, az esszéistával, a kritikussal – olvasóink jó része találkozhatott már. Nem mintha a sok műfajú szerző sok szerepet is játszana, sőt, aki többször olvassa, újra és újra valami otthonosan ódon hangulatú könyvtárszobában találja magát, netán kies réten-mezőn, ahol Halmai halkan, mosolyogva, de meggyőződéssel elmélkedik, tanakodik, kérdez, játszik, vagy, mintha csak véletlenül tenné, rámutat valami spirituális paradoxonra. Teszi mindezt irigylésre méltó következetességgel, kötetek óta.

Legújabb verseskötete a Kint lények járnak címet viseli, és a már megszokott módon kicsiny, szinte zsebbe való füzet, amivel azonban, szintén szokásosan, jó hosszan el lehet bíbelődni. Szöszmötölő, tűnődő olvasói attitűdöt kíván, nem lehet csak úgy rárontani: gyere, cipó, hamm, bekaplak.

Metafizikus líra az övé, de nem Pilinszky komor és végzetes vagy Nagy László és Juhász Ferenc eksztatikus metafizikája ez, inkább közelít ­Weöres Sándor (néha) angyali, ironikus derűjéhez. Vagy akár Hamvas Béláéhoz. Persze a nyílt szatíráig nem megy el, és a fekete humor se az ő asztala, az abszurd, huncut fricskákban viszont lubickol:

„Gólyádzó lég alatt csonka tapintat / fészek felszínét megörvendeni. / Eligazgatják csalt csillagainkat / tekintet érdemes örvényei./ Néha szeretni konkrétmód szeretnék. / Nemcsak a seb: sebezhetetlenség / is transzgenerációs trauma.” (Csalt csillagaink)

Égi-földi játék – ez is lehetne a kötet mottója, hisz bár oldalról oldalra létünk végső kérdéseivel szembesülünk, a semmi ágán nem vacog szívünk, annál inkább holmi bohókás társaságban kezd a megfejtésbe, éppoly keresetlen, ösztönös játékkedvvel, mintha csak rejtvényt fejtene: „Kint lények járnak. Egyetlen teendőm / eldönteni, halak vagy hercegek. / Úgy képzelem, a vacsora szerény, / az áldás illedelmes. Boldogok / a szelídek, akiket megöröklök.” (Kint lények járnak)

Halmai szóvicc szintű, kínrímes blődlikig is elmerészkedik a játékban – ez az ő sacra profanája vagy parodia sacrája: „Felebarátné érlel egészebbé, / identitássá szava komponál. / Mintha az érthetetlent elérhetné, / ki sivatagokban is kompon áll.” (Közlendőnk)

Ám a lírai én, illetve Halmai esetében a kritikusi, esszéistai, irodalmári meg mindenféle én alapállása mégiscsak a bizonysággal fölvértezett hívőé, a láthatót mozgató láthatatlan mérhetetlenségét ámuló szemmel fölmérni próbáló, fény felé hajló, csodás megtapasztalásoktól sem visszariadó halandóé: „Működés közben látjuk a Teremtőt, / ha körbepillantunk a teremtettben. / Akik alig vagyunk, mind azt szeretnők, / csillagporszem se háljon szeretetlen. // Állaga türelem, türelme fény, / akit nem kellett megteremteni, / hogy éljen: múlhatatlan tünemény / az angyal. Ettől szinte emberi. // Ne ünnep legyen, de napi beszéd / a költészet; s a szerelem ne mézek / biztatta mámor, inkább ébredés! / Gramm lángot se bír fából ácsolt mérleg. /Hajnali, tünde madár kelteget, / hogy fölkelthesd magadban az eget.”

A Csillagporszem című vers egészét idéztem, nem részletét. Bús korunk sok még búsabb gyermeke nyilván fásultan legyint az első strófa zárógondolatára: hohó, mennyi alig levőt ismerek, aki a saját anyját is hagyja szeretetlen hálni, nemhogy holmi csillagporszemet! Ám ha a szerencsétlen, posztmodern ember tovább olvas (aki csak azért van annyira Isten alatt, mert önként és büszkén arra a szintre pozicionálta magát), rájön, hogy pontosan annak az ars poeticának, csúfabb szóval programnak a megvalósulásával szembesült, miszerint a költészet napi beszéd legyen, ne ünnep. Újabb paradoxon, hisz a költő láthatóan épp a költészet ünnepiségével itatná át a hétköznapok érzelmi-értelmi felszínességét, nem pedig fordítva – pedig sok kortársunk szerint nincs üdvösebb, mint olvasóink-hallgatóink árva fejét belenyomni abba, amiben amúgy is van.

A fentinél hosszabb költeménnyel e kötetben nem is találkozunk, rövidebbel annál inkább: „Fonák nélküli levél.” Alig hosszabb a címnél: Metaflóra. Az általános műveltségnél nem kell több, hogy értsük a poént. Mert Halmai metafizikája sokszor bizony poénra játszik – mint minden egészséges metafizika.

Lehet elemezgetni, hol találkozik vagy hol megy el egymás mellett tiszteletes odabiccentéssel Nyugat és Kelet, Buddha és Krisztus Halmai világában. De érdemesebb vele tartani az úton, döccenőstül-bukkanóstul, hisz nagy veszély nem fenyeget, legföljebb az, hogy nem vesszük föl időben tudatunkba a tanítást, ami pedig mindnyájunk számára erősen időszerű lehet, például a Rémtan című versé: „Mekkora sárkány… / Árnyékában de jó lesz / majd megpihennem!”

Halmai Tamás: Kint lények járnak. Prae Kiadó, 2020.