Felületes állításokat cáfolni fölösleges, Halmai Tamás verselemzéseit elolvasni viszont nem az. De akár érezni, akár érteni – vagy akár mindkét szándékkal – indulunk a költészet világába, jó, ha akad egy bölcs mosolyú, halk szavú útitársunk, aki minden különösebb tolakodás nélkül felhívja a figyelmünket néhány dologra. És ha hagyjuk magunkat, eszmefuttatásaival valódi játszótárssá avat bennünket – nemcsak a maga játszótársaivá, hanem egy-egy versük erejéig a kötetben szereplő költőkévé is.
Halmai Tamás, az író, irodalmár és régi vágású bölcselő most sem hazudtolja meg magát. Pontossága miatt kénytelen vagyok egy másik műve fülszövegét idézni: „A spirituális irónia, a metafizikus derű, a transzcendens öröm nyelvi alakváltozatait kutatja.” Egyrészt érezhető fölénnyel használja a tudományos kánont, vagyis minden ínyenc megnyalhatja az ujját, mert röpködnek a rímes eufóniák, az elbúcsúztatott rekvizitumok, a körkörös metaforizáció retorikai bravúrjai vagy épp az allegorikusan áttetsző térszerkezetek. Másrészt nyíltan ironizál és játszik a kánonnal – azon kevesek közé tartozik, akik kezében az irodalomtudomány is irodalommá válik.
Nézzük Emily Dickinson, a modern amerikai költészet origója 1212 című versét: „Elég kimondanod, / s a szó halott – / van, aki ezt véli. Szerintem / épp akkor / kezd élni.” És egy kis ízelítő az elemzésből: „Játszi csipkelődés is kiolvasható a műből. Tündökletes metaérv: a kimondott szó halálát kimondók szava is halott – ha igazuk van; tehát nem lehet igazuk, hiszen halott szóval érvelnek. Ellenfeleit is védi tehát a beszélő, mikor álláspontjukkal szembehelyezkedik. Paradoxon volna? Inkább gyöngéd bizalom a nyelvben – és egymásban.” Olyan eszmefuttatás ez, amit az is ért, aki csak nemrég kezdett gondolkodni.
A Nikla és Dardzsiling között egyébként válogatás nélkül foglalkozik és folytat párbeszédet élő és holt szerzők műveivel, egy-egy váratlan kanyarban éppúgy belebotlunk Pilinszky János, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Szécsi Margit, Petri György, Zelk Zoltán, Tandori Dezső, mint Kántor Péter, Lackfi János, Visky András, Szakács Eszter, Tamás Zsuzsa vagy Iancu Laura soraiba. Halmai rövid verseket választott, és rövid esszéket is kanyarított róluk, de nem csak ettől bárhol előkapható olvasmány a 33 verselemzés. Amikor egy komoly műveltségű szerző képes az abszurditást is vállalóan szabad asszociációkra, sosem lesz unalmas. Halmai folyamatosan meglep. Kántor Péter művéről így szól: „A Nyári Anakreon nem higgadt analízist, inkább beszélgetőtársat kívánó verslény.” És maga is versben reflektál az elemzett műre.
