Az első magyar táncdalsztár száműzetése

Nem mondhatni, hogy a Kádár-rendszer túlságosan megbecsülte volna kiemelkedő tehetségeit, ha nem álltak be a sorba és nem támogatták valamilyen módon a pártállamot. Ez fokozottan igaz volt a könnyűzenei élet területére is. Számos népszerű muzsikus, énekes konfrontálódott a hatalommal, aminek mindig a gyengébb fél, esetünkben a zenészek voltak a kárvallottjai.

Budapest, 1962. június 3. a Színész-Újságíró (SZÚR) Rangadó előtt az FTC Üllői úti sporttelepén. A Fotó: MTI/Pálfai Gábor

Sokan alkoholisták lettek, volt, aki öngyilkosságba menekült, de szép számmal akadtak, akik elhagyták az országot, akkori divatos szóval élve disszidáltak. Ilyenkor a törvény értelmében távollétükben a bíróságok börtönt szabtak ki rájuk, teljes vagyonelkobzásra ítélték őket, és az itthon maradt családtagjaikat is vegzálták. Ebbe a sorba illeszthető Németh Lehel története is, aki idén ötvenöt éve, 1965-ben emigrált a vasfüggönytől nyugatra.

Segédmunkásból mindenki hőse

Pedig az erdélyi származású, 1932-es születésű Németh Lehel élete szinte tálcán kínálta a lehetőséget a kádári–aczéli kultúrpolitikának, hogy kirakat­embert faragjon belőle, és fennen hirdesse, hogy a proletárok közül is van lehetőség a kiemelkedésre. A pályafutását egyebek mellett szénhordóként és segédmunkásként kezdő, majd azt a Képzőművészeti Főiskola modelljeként folytató majdani művész ugyanis rövid úton, 1949-ben a kelenföldi Beloiannisz Híradástechnikai Gyár műszerésze lett, ahol mindamellett, hogy sztahanovista kitüntetéseket kapott, a dalárdában kitűnt szépen csengő hangjával. Ekkor járt operaénekesi képzésre is, de az élet az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után úgy hozta, hogy táncdalénekes lett belőle. Méghozzá nem is akármilyen, ő volt a korai Kádár-korszak első nyugati értelemben vett sztárja: autogramokat osztogatott, trafikokban lehetett országszerte kapni az őt ábrázoló képeslapokat, lányok, nők hada rohanta le, amikor valahol megjelent, egyszóval úgy tűnt egy ideig, hogy minden klappol körülötte. Volt is rá szükség, mert a rendszer úgy gondolta – nem is alaptalanul –, hogy a szórakoztatózene majd eltereli a figyelmet a frissen ácsolt bitófákról.

Szigorúan ellenőrzött slágerparádé

Németh Lehel nevéhez olyan híres zeneszámok fűződnek, mint a Kicsit szomorkás a hangulatom, a Reszket a Hold a tó vizén, az Ó, Serenella, a Zsebkendődre köss egy csomót, a Fütyülök én a twistre és a be bopra, a Fogj egy sétapálcát!, a Merre jártál tegnap este?, a Lehet, hogy szép nem vagyok, a Nekem a Balaton a Riviéra és az Én visszahozom divatba a tangót. Kerékbe tört karrierje miatt éppen nem indulhatott az 1966-ban kezdődött táncdalfesztiválokon, hiszen akkor már nem tartózkodott itthon, de a Lehet, hogy szép nem vagyokkal 1960-ban megnyerte a Magyar Rádió Tessék választani! című tehetségkutató versenyét. A siker azonban már 1957-ben utolérte: a rádió működéséről a Fasang Árpád, a Művelődésügyi Minisztérium egyik alkalmazottja által Aczél Györgynek 1957. június 15-én készített feljegyzésben már a legnagyobbak között emlegették a Záray–Vámosi házaspár, Ákos Stefi, Petress Zsuzsa, Rátonyi Róbert, Hollós Ilona, valamint a Martiny és a Tabányi zenekarok társaságában. Ugyanez a dokumentum örvendetes tényként közölte Aczéllal, hogy a könnyűzenének több figyelmet szentelt a rádió vezetősége, sőt még nyilvános hangversenyt is rendezett, persze mindezt a gondos ellenőrzés jegyében. Az optimista hangvételű jelentés így fogalmazott: „Azért is nagy jelentőségű, hogy a Magyar Rádió komoly gondot fordít erre a műfajra, mert a könnyűzenei számok épp a rádión keresztül válnak népszerűekké, országosan ismertekké. Helyes tehát, hogyha a Rádió igazgatósága – átérezve az ezzel kapcsolatos nagyobb felelősséget – nagyobb gonddal figyeli és tökéletesíti ilyen témájú műsorait.”

Az ellenőrzés még a legmagasabb szinten is megvalósult Németh Lehel esetében. Sárosi Katalinnal és a Magyar Rádió tizennyolc tagú tánczenekarával ugyanis 1960. júliusban a franciaországi Antibes-ban rendezendő, Európa legrégibb dzsesszfesztiváljára való kiutazását nem kisebb rangú pártvezetők, mint az MSZMP KB első titkárából, azaz Kádár Jánosból, valamint a további KB-titkárokból álló titkárság tárgyalta. A rendezvény népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy az idők során Ray Charles és Ella Fitzgerald is a fellépői között volt. A rádió zenei főosztályának megbízott vezetője, Faludi Rezső által vezetett huszonegy tagú delegációnak végül megadták az engedélyt a fesztiválon való részvételre. A KB-titkárság döntését megkönnyíthette az a tény, hogy a rendezvényen szerepeltek szovjet, lengyel, NDK-s és csehszlovákiai zenekarok, valamint az is, hogy a Nemzetközi Koncert Igazgatóság – feladatköréből adódóan – vállalta az utazás és az ezzel járó bürokratikus ügyintézés lebonyolítását. A kiutazáshoz azonban nem kaptak anyagi támogatást az államtól annak ellenére, hogy hazánkat képviselték.

Tánczenei túlsúly

Ugyanígy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalaton (MHV) keresztül is megvalósult Németh Lehel és énekestársai ellenőrzése. Egy 1962-es művelődésügyi minisztériumi revízió az MHV szemére hányta, hogy „a lemezek műfaji megoszlása azt mutatja, hogy a gyártás a kultúrpolitikai feladatok sérelmére teljesen a szórakoztató lemezek felé tolódott el.” Ennek jegyében a leginkább foglalkoztatott tánczene-előadókról kimondta a verdiktet: nem kell annyi felvételt készíteni Németh Lehellel, Záray Mártával és Vámosi Jánossal, mert nincs rájuk kereslet, ráadásul a stúdióidőből túl sokat használnak a komolyzenészekkel összevetve, mert nem kellőképpen fegyelmezettek, és sokszor hónapokkal a határidő leteltével vették fel velük a számaikat. Természetesen ebből egy szó sem volt igaz.

Budapest, 1962. június 3. a Színész-Újságíró Rangadó (SZÚR) előtt az FTC Üllői úti sporttelepén
Fotó: MTI/Pálfai Gábor

Szupersztár letiltva

Németh Lehel aztán szupersztársága ellenére azzal húzta ki a gyufát, hogy olyan magánakciókba kezdett, ami fölött a pártállam nem hunyt szemet. Egyszer például azért tiltotta el fél évre az Országos Rendező Iroda (ORI) a színpadtól, mert a saját mikrofonjáért merészelt fellépésenként 150 forint kölcsönzési díjat felszámolni az ORI-nak. (Ez ennek ellenére bevett szokás maradt a későbbiekben is, mások mellett Dobos Attila 1987-ben minden különösebb büntetés nélkül tehette meg ugyanezt, amikor nagyjából a gázsijának megfelelő összeget kérte pluszköltségként az ORI-tól mikrofonjának rendelkezésre bocsátásáért.) Németh Lehel egy másik alkalommal, 1962-ben egy hónapos letiltást kapott, mert egyazon nap három ORI-rendezvényen kellett fellépnie, és – igencsak el nem ítélhető módon – a koncertszervezőknek előre bejelentve autóval utazott, s annak költségeit számolta el a cégnél, nem a másodosztályú vonatjegyet. Abban az időben általában a vonatjegyek árával kellett elszámolni az útiköltséget, még akkor is, ha autóval utaztak a művészek. Az is előfordult, hogy Nagykanizsán néhány nap eltéréssel lépett fel ORI- és magánszervezésben egyaránt, az ORI-rendezvényre azonban sokkal magasabb volt a belépti díj, így az érdektelenségbe fulladt, mivel a közönség tudta, hogy néhány nappal később ugyanazt a produkciót olcsóbban is élvezhetik. Ezt rosszallta az ORI, ráadásul utóbbi alkalommal telt ház előtt sokkal több számot énekeltek, valószínűleg azért, mert érdekeltebbek voltak a műsor színvonalát illetően. Ezúttal azonban a nemtetszésük kifejezésén túl nem történt különösebb retorzió, mert a magánszervezésnek volt tanácsi engedélye.

Emigráció és újabb siker

Úgy látszik, érezte a hatalom, hogy szorosabb gyeplővel kell fogni a táncdalénekeseket, mert a Művelődésügyi Minisztériumban 1957. október 8-án Köpeczi Béláné (a későbbi művelődési miniszter és történészprofesszor felesége) egy Aczél György számára írt összefoglalóban javasolta, hogy a potenciális disszidens zenészek névsorát állítsák össze. A tervek szerint erre a listára fel lehetett kerülni a későbbiek­ben is, és Köpecziné nyomatékosan kérte, hogy el is lehessen róla távolítani bárkit, utóbbi azonban elég nehezen elképzelhető. Úgy látszik azonban, hogy ez az elképzelés nem került át a gyakorlatba, vagy Németh Lehelről nem feltételezték, hogy megtehet ilyet, de a folyamatos packázások miatt megkeseredett énekes először felcsapott cirkuszi artistának, majd feleségével együtt egy ausztriai fellépésükről nem jöttek vissza. Meg sem álltak Kanadáig, ahol 1970-ben állampolgárságot kaptak. Németh Lehel dalait törölték a rádiófelvételek közül, és a legnagyobb slágereit másokkal énekeltették fel a rádió­ban, hogy a közönség érdekei ne sérüljenek, így ­például a Kicsit szomorkás a hangulatom Vámosi Jánossal futott tovább. Még a róla készült fotókat és írásos dokumentumokat is igyekeztek eltüntetni a nyilvánosság elől. A mindig talpraesett Németh Lehel idegenben is feltalálta magát, habszivacsgyártó gépet készített, amiből jobban élt, mint ha a Kádár-rendszer itthon mindvégig a tenyerén hordozta volna.

Harminc éve annak, hogy 1990-ben végleg hazajött, adott két nagy sikerű, „csilláron lógós” koncertet az Erkel Színházban, de aztán önmérsékletet tanúsítva visszavonult az énekesi pályától. Maga választotta szűkebb hazájában, Lakitelken folytatta a habszivacsgyártást. Fájóan korán, tizenöt éve, 2005-ben távozott közülünk.