Revízió helyett kultúrbombát robbantottak Erdélyben

Könyveik nélkül sokkal szegényebb lenne a magyar irodalom, és nélkülük Szerb Antal sem írta volna meg népszerű magyar irodalomtörténetét. De Ábelt és Uz Bence mókás alakját sem ismernénk. Sas Péter művelődéstörténész Magyar erőtér címmel nagymonográfiát írt az erdélyi Helikonról. Tanulságos, időszerű könyv lett.

Kacsó Sándor és Tabéry Géza viszont táncversenyt rendeztek, mert nem tudták eldönteni, hogy melyik a szebb tánc: a csűrdöngölő vagy a bihari toborzó.

A marosvécsi írótársaság 1926-ban Forrás: Europeana.eu

Idilli életképek egy kisebbségellenes államban. Nem véletlenül írta Komlós Aladár, hogy az erdélyi Helikontól „nem egy pesti »liberális« lap tanulhatna bátor elfogulatlanságot”. Bár igaza volt, nem minden volt fenékig tejfel. Az erdélyi helikonisták ugyanis a muris jókedv ellenére nehezen fértek meg egy tető alatt. Nincs ebben semmi ördöngösség, hisz írók, egyéniségek voltak, és ez volt a szabad és független alkotóközösség egyik nehézsége: nem kötötte össze egységes ideológia. Bánffy Miklós és Reményik Sándor konzervativizmusa, Kós Károly és Szentimrei Jenő népi radikalizmusa, Kuncz Aladár és Molter Károly liberalizmusa, Kádár Imre és Ligeti Ernő polgári radikalizmusa, a reformkonzervativizmust sugárzó Makkai Sándor és Tavaszy Sándor nézetei nem voltak egymással kibékíthetők. Sőt, mint Kuncz Aladár írta, a Helikon még arra sem kényszeríti tagjait, hogy „csak dadaista verseket írjanak”.

A marosvécsi kastély kertjében vitatták meg az erdélyi kultúra dolgait Forrás: Visit-mures.com

És mégis egy platformon álltak, mert a napi politikán túl volt egy ügy, amit fontosabbnak tartottak, mégpedig az erdélyi magyarság jelen sorsa és jövője iránt érzett felelősséget. Az erdélyi Helikon egyik érdeme éppen az, hogy a magyarság öntudata épen maradt a két világháború között, hisz a magyar kultúra egységes és folytatandó tradícióját hirdették. Ennek a küzdelemnek egyik legszebb emléke Dsida Jenő verse. Noha Wass Albertet csak 1936-ban hívták meg az első helikoni találkozójára, mégis történelmi pillanatnak lehetett tanúja: először hallhatta a Psalmus Hungaricust.

„Ennek az első találkozónak az utolsó estéjén olvasta föl Dsida Jenő nagyszerűen szép versét, a Magyar zsoltárt. Összeszoruló szívvel ültünk ott mindnyájan a vécsi vár nagy nappali szobájában, s megkönnyesedett nagyon a szemünk, amikor Dsida Jenő tiszta, érces hangján fölcsendültek a szavak: »Mérges kígyó legyen eledelem, ha rólad megfeledkezem, ó Magyarország…, nyelvemen tüzes szeget üssenek át, mikor nem téged emleget népem, te drága, te egyetlen, te szent…«. A vers után mély csend borult a szobára. Aztán Kós Károly fölkelt a nagy karosszékből, csontos, bajuszos arcán könnyek csorogtak alá, odalépett Dsida Jenőhöz és megölelte. »Te taknyos, te semmirevaló, hogy mertél ilyen szépet írni!«” – írta egy visszaemlékező cikkében Wass Albert.

Szóval volna mit tanulni tőlük, mert manapság nehéz elképzelni, hogy bármilyen ügy tető alá hozna 27 különböző meggyőződésű, gondolkodású íróembert.

Balról jobbra: Kós Károly, Kemény János, Dsida Jenő és Nyirő József Forrás: Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány

Uz Bencéből nem lesz közönségsiker

Sas Péter sok mindent górcső alá vesz a Magyar erőtér című könyvében, nemcsak eszmetörténetet ír, hisz azt mások is boncolgatták, hanem tágabb kontextusban vizsgálja az erdélyi Helikon jelenségét: Kós Károly sztánai kézműves nyomdájáról, a könyvkiadás buktatóiról – minőség, árak – irodalomfinanszírozásról, irodalmi turnékról és a belső ellentétekről is olvashatunk. Meg hát a helikoni találkozóig vezető útról, Bánffy Miklós és Kemény János szerepéről, a vezérvetélkedőről, a sajtótámadásokról. Az idő mindent megszépít, de Sas Péter művelődéstörténész nagymonográfiája azért izgalmas olvasmány, mert nem tesz szépségtapaszt a múltra.

Sas Péter nagymonográfiája nem szépségtapasz

Nem magasztalja fel az egekig a Helikon alkotóit, sokszor egészen kicsinyes húzásaikra, egymást gáncsoló cselekedeteikre is rávilágít. Feltárja eszmei, de egészen prózai – finanszírozási meg egyéb – nézeteltéréseiket. Sokat idéz a róluk szóló korabeli negatív kritikákból, viszont az idő múlásával inkább az a szembetűnő, hogy sok kortárs ítész mennyire könnyűnek találta ezeket a nehézsúlyú írókat. A helikonisták műveinek nagy része ugyanis a magyar irodalom klasszikusaivá érett. És szinte száz év távlatából érthetetlennek tűnik Kós Károly különvéleménye, aki a céh érdekeit képviselő lektorként nem javasolta kiadásra Kuncz Aladár Fekete kolostorát, de Nyirő József Uz Bencéjét sem, mert mindkettőt unalmasnak tartotta, és azt hitte, hogy nem lesz belőlük közönségsiker.

Bukarestben is fel kellett lépniük, ha Budapestre akartak menni Forrás: Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány

És egyik legsikeresebb könyvük Szerb Antal Magyar irodalomtörténete volt, amit a százezer lejes pályázatukra nyújtott be a fővárosi író (Kolozsváron az akkori ingatlanpiac áraihoz viszonyítva: egy belvárosi emeletes ház vagy villa hétszázezer lejbe, a város külső részén egy háromszobás, konyhás ház kerttel kétszázezer lejbe, egy vasútállomás melletti ház 95 ezer lejbe, egy Kolozsvár határánál lévő, kétszobás, konyhás ház mellékhelyiségekkel, berendezett üzlettel és gyümölcsöskerttel 73 ezer lejbe került; egy pengő harminc lej volt). Kemény Jánosnak állami segítség vagy magánszemélyek anyagi támogatása helyett mindent önerőből kellett finanszíroznia, a harmincezer lejes díjakat, az irodalomtörténeti pályázat százezer lejes fődíját is. Nem véletlenül írta Szerb Antal az előszóban, hogy „ennek a műnek az egész művelt magyar társadalomhoz, de elsősorban az utódállamok magyarságához kell szólnia”, valamint azt, hogy

„irodalmunk történetével foglalkozni, mint Kazinczy és Kölcsey korában, ma újra a kulturális lojalitás kérdése. Az idegenbe szakadt magyarok ezzel tanúsítják, hogy hűek maradtak a szellemhez. A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát.”

Irodalmi szekértáborok

Az erdélyi vizeket a Budapestről odaejtőernyőzött kommunisták is mérgezték. Az ellentéteket ők szították a két oldal között. Benedek Elek Jancsó Benedeknek a következőt írta: „Az erdélyi irodalom munkásainak két pártra szakadása voltaképpen ott kezdődik,

amikor a román kormány a magyarországi kommunista íróknak menedéket adott, nyilván azzal a gondolattal, hogy ezek a magyarság ellenségei, nem gondolva meg: hátha a románság ellen is ugyanazt a munkát végzik majd, amit a magyarság ellen végeztek.”

Ám nem élvezhették a belpolitikai csörték halk fegyverzörgését, az utódállamok ugyanis nem nézték jó szemmel a magyar irodalmi szervezkedéseket. A cseh hatóságok nem engedélyezték a beutazásukat és a tervezett rendezvényeket, Budapestre is csak úgy mehettek, hogy nehogy irredenta vád érhesse a Helikont, a román kémek ugyanis résen voltak, betiltották volna a lapot. De végül ők nyertek, hisz az 1945 után „reakciós”, „valósághamisító”, „uszító”, „fasizoid vonásos”, majd „nyíltan fasiszta” jelzőkkel lejáratott erdélyi Helikon szerzőinek művei mindmáig népszerűek maradtak.

Sas Péter: Magyar Erőtér. Az Erdélyi Szépmíves könyvkiadó és az Erdélyi Helikon története. Kárpátia Stúdió. 2020.