Ahogy telnek a napok, mélyül bennem a bizonyosság, hogy a legjobb helyen vagyok a világon: Székelyföldön, Háromszéken, a saját házamban.
Szemrevételezem a tárgyaimat, a falakat. Minden tárgynak megköszönöm, hogy van: az íróasztalnak, a laptopomnak, a könyveimnek, és igen, a függönytartónak is, meg az ajtóknak. A kályhám a legbarátságosabb tulajdonom. Békésen dorombol a békétlen világban. Simogatom lélekben a felületeket. Tetszenek a fényképek a falon és annyira örülök a villanykapcsolónak is hogy sehaj!
Az öreg fotel hívogató. Kényelmesen belehuppansz és kávézol, mint egy királykisasszony, nézel ki az ablakon és meggyőződéssel konstatálod, hogy itthon vagy. Van otthonod.
Tiéd a tér, a szoba, a levegő a szobákban és az a kis pók is, aki vendégként tért be hozzád mára.
Kapcsolgathatom a televíziómat, de inkább nem teszem. Helyette megcsodálom a falon lévő írásos kézimunkát, amit édesanyám hímzett és az írja rajta: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Honnan tudta édesanyám, hogy szükségem lesz erre a látványra? Megerősödve tovább kutatok tekintetemmel. Csinos szőnyegeim vannak. Még a kommunizmusban szőtték székely mintával, székely asszonyok, gyapjúból. Mennyire jó, hogy megtartottam. Igazán szép munka. És mennyire tartós!
Igen, ha már ilyen szépen leltározok, hát lemegyek a pincébe is, lássuk ott mi a helyzet. Hordók, üresen. Hát persze, már elkészült az eszencia. Tehát van egy kicsi pálinkánk is. Ezt Székelyföldön kötelezően így mondják. Kiráz a hideg, ha az izére gondolok. Megborzongok. Jé, mennyi befőttes üveg, mindenféle ízekkel. Még egyet sem bontottam meg, igazából nem vagyok oda a lekvárokért. Jó, pityókából van elég, na meg hagymából is. Az alap. És a savanyú káposzta. Meg a zsíros bödön. Az átkosban zsíros kenyéren éltünk és milyen szépek voltunk.
Elégedetten visszamegyek a házba és eldöntöm, hogy eljött az én időm. Végre magammal foglalkozhatom. Azon gondolkozom, amin szeretnék, és itthon ülhetek jó sokáig. Úgyis mindig erre vágytam.
Utolsó pillanatban értem révbe. Szeret engem az Isten.
