Újabb kötet az evangélikus ügynökmúltról

Immáron harmadik kötettel jelentkezik a Magyarországi Evangélikus Egyház tényfeltáró bizottsága Háló – dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról 1945–1990 című, 2005-ben indult sorozata, ami az Egyházvezetők 2. címet kapta.

A tekintélyt parancsolóan vaskos kiadványban 854 oldalon foglalták össze a szerzők és Mirák Katalin sorozatszerkesztő, hogy milyen megfontolások mentén érdemes közelíteni a Kádár-rendszer állambiztonságával hálózati szinten együttműködő egyházi vezetőkhöz. Hogy mennyire alapos ez a munka, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ilyen nagy terjedelemben mindössze két evangélikus püspök aprólékos életrajzát, ügynöki tevékenységének legrészletesebb mozzanatait taglalják az elhivatott történészek.

Fájdalmas folyamat

A Fabiny Tamás elnök-püspök és Prőhle Gergely országos felügyelő által jegyzett Előszó hangsúlyozza, hogy az ügynökmúlttal való érintettség tárgyalásakor a legfontosabb az emberi tényező, az, hogy az egyébként eleddig feltáratlan, ámde a kutatások során már történészi értelmezésen átesett levéltári dokumentumokat élettel töltsék meg, azaz az oral history eszközével élve reflektálhassanak az érintettek, mintegy kiegészítve, netán korrigálva az abban olvasottakat. Nyilvánvalóan ezt azzal kell kiegészítenünk, hogy a megfelelően megalapozott háttértudással felvértezett kérdezők az interjúk során oda tudjanak figyelni a részletekben megbújó ördögre, és az egyházi közérdeklődésre számot tartó minden egyes részletkérdést a lelkiismeret lehetőségei szerint a legteljesebb mértékben válaszoljanak meg. Éppen emiatt ezeket a beszélgetéseket nem lehet leegyszerűsíteni a támadás-védekezés, a számonkérés-magyarázkodás/önfelmentés sztereotípiaszámba menő ellentétpárjaival, annál sokkal többről van szó, az egyházi közélet, és legfőképpen az ügynökmúlttal együtt járó emlékek meggyógyításáról. Az Az előszó jogosan jegyzi meg ugyanis, hogy az erkölcsileg gyenge lábakon álló „elkövetők” egyben áldoztatok is lettek, mert a kommunista rendszer béklyói között nem lehetett szabadon egyházat kormányozni, és bizony nem ritkán fordult elő – talán azt mondhatnánk: az volt a jellemző –, hogy a megfigyelők egyben megfigyeltek is voltak.

Az állambiztonsági hálózatba való belépés is történhetett sokféle inspiráció hatására: emberi gyengeségből vagy opportunizmusból fakadóan, zsarolás hatására, vagy akár abból a megfontolásból kiindulva is, hogy a titkosszolgálati együttműködéssel az egyházát segíteni tudja. Az Előszó szerzői azonban ez utóbbi magatartásformáról kimondják a verdiktet: ez a könyv is azt mutatja, hogy ezeket a talán jó szándékból és naivitásból származó döntéseket nem igazolta az idő. Mindkét püspök – egyikük, Nagy Gyula már nincs közöttünk, Harmati Béla pedig egészen a könyv megjelenéséig – segítette a történészi munkát, felvállalva azt a saját maguk, de a családjuk számára is fájdalmas folyamatot, amelynek során feltárták életüknek és karrierjüknek ezt az eddig nem kellőképpen ismert, ámde annál fontosabb részét. Fabiny Tamás és Prőhle Gergely annak a meggyőződésének is hangot ad, hogy az érintettek komoly terhektől szabadulnak meg akkor, amikor a kádári állambiztonsággal való együttműködésüket azzal zárhatják le, hogy annak részleteit és tanulságait megosztják egyházuk közvéleményével. Ez a cselekedet mindazzal együtt, hogy leírható a bűnelkövetés-bűnbánat-bűnvallomás-megbocsátás lelki folyamatával, magával hozza az úgynevezett bénító szégyen érzetét is, ami nem más, mint az elkövetettek miatti általános szorongás. Emiatt pedig – így fogalmaznak – az egyházi közelmúlt vagy „félmúlt” feltárása nemcsak történeti és jogi kérdés, hanem teológiai is.

Aki mindent az egyházért tett

Amit tettem, azt az egyházért tettem – ezeket a szavakat sokféle formában és sokszor hangoztatta, mintegy sulykolásképpen Nagy Gyula nyugalmazott evangélikus püspök, amikor Kertész Botond, az Evangélikus Országos Gyűjtemény tudományos főmunkatársa elkészíthette vele 91 éves korában, 2009-ben, több előzetes beszélgetés és persze nagy mennyiségű iratanyag felkutatása és értelmezése után az interjút, amit ez a kötet szerkesztett formában tartalmaz. Furcsamód a „Gyulavári”, majd „Egressi” fedőnéven jelentő interjúalany az ügynöki jelentései napvilágra kerülésének tudatában is végig „tagadásban volt”, legalábbis azt próbálta elhitetni a vele a szövegből kirajzolódóan jó viszonyban lévő riporterével – aki egyben az egész Nagy Gyuláról szóló fejezet szerzője –, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) embereivel való kapcsolattartásban merült ki az információátadása, és nem gondolta volna, hogy ők egyben titkosszolgálati tisztek. A leghosszabb ideig vele kapcsolatban állt operatív tisztjét, Hevesi Károlyt még névről sem ismerte elmondása szerint, és a beszélgetés során nagyon ügyes lavírozással saját 1990 utáni sérelmeit kezdte el sorolni. Kertész Botond kellő empátiával, mégis határozottan igyekezett interjúalanyát minduntalan visszatéríteni az eredeti témához, a nyugalmazott püspök ugyanakkor rezignáltan megjegyezte, hogy szerinte attól még, hogy bizonyos beszélgetéseket titokban tartottak, azok nem feltétlenül lettek becstelenek. Az interjú végül arra futott ki, hogy megállapították, az ügynökjelentésekben Nagy Gyula leginkább a külföldi kapcsolatrendszeréről számolt be, a magyarországi belső egyházi viszonyokra, esetleges kényes ügyekre nemigen tért ki. Hogy ezekben a jelentésekben mik szerepelnek, mindenki megtudhatja, ha elolvassa a kötetben szöveghűen, teljes terjedelmében megjelent 23 válogatott belügyi jelentést, amelyek Nagy Gyula nevéhez fűződnek.

A kötet azonban nem csupán a püspök állambiztonsági jelentéseit és a vele készült interjút tartalmazza, hanem egyebek mellett részletesen taglalja életrajzát, elemzi hálózati foglalkoztatásának körülményeit, és még azokat az állambiztonsági jelentéseket is, amelyeket nem ő írt, hanem róla szóltak. A szerző megállapítja, hogy a kádári állambiztonság Nagy Gyulától információkat szerzett bizonyos egyházi emberek gyengeségeiről és a rezsimmel szembeni fenntartásaikról, amivel ütőkártyát adott a pártállam kezébe ellenük, felelős beosztású, nemzetközi befolyással is rendelkező egyházi vezetőként pedig betartotta titkosszolgálati feletteseinek intencióit, amivel hozzájárult egyes intézmények kiszolgáltatottságához. A jelentésekből kitűnik ugyanakkor, hogy Nagy Gyula nem akart többet az operatív tisztek tudomására hozni, mint amennyivel hosszú távon „ki lehetett bekkelni” azt az áldatlan állapotot, amibe került, de a kötet tényként szögezi le azt is, hogy bizony ez nem mindig sikerült neki. Éppen ezért izgalmas olvasmány a Nagy Gyuláról szóló fejezet, amelyből ki-ki leszűrheti, mik voltak azok az egyháztörténeti szempontból hol hangsúlyos, hol kevésbé frekventált pontok, amikor az ügynöknek nem sikerült „mellébeszélnie”.

Elzárkózás és együttműködés

A legterjedelmesebb rész a kötet (és egyébként az egész sorozat) szerkesztője, Mirák Katalin tollából származik, Harmati Béla püspök állambiztonsági érintettségéről szól. (Érdekes, a Nagy Gyuláról szóló fejezet is tartalmaz egy olyan részt, amikor az ügynök 1967-ben Harmati Béla lelkészről számolt be, ezért is izgalmas a „hálózatos élet” – ahogy Mirák Katalin az állambiztonsági viszonyokat plasztikusan nevezi – legrejtettebb zugaiba is bepillantást nyerni.) Az olvasmányosan, mindig az éppen aktuális fejezet témájához illeszkedő, hol tudományos, hol szépirodalmi stílusban, pazar megfogalmazással, de a hétköznapi emberek számára is élvezhető módon megírt fejezeteken érződik, hogy a szerző hosszan érlelte ennek a kényes témának a feldolgozását, aminek meg is lett az eredménye. Ha valaki Harmati Béla evangélikus püspök életéről bármi fontosat szeretne megtudni, függetlenül az ő állambiztonsági érintettségétől, akkor nyugodtan felütheti a Háló harmadik kötetének vonatkozó, négyszáznál is többre rúgó (!) oldalait (még akkor is, ha köztudomású, hogy Harmati Béla is elkészítette a maga önéletrajzát). Olyan érdekfeszítő történésekre bukkanhat itt az olvasó – a teljesség igénye nélkül –, mint a terhelő, illetve kompromittáló adatok alapján 1963-ban erőszakos rendőri nyomásra történt ügynöki beszervezés drámai körülményei, a későbbi hálózati tagság nyomán az ottani ranglétrán (is) való előbbre jutás, melynek eredményeként titkos munkatárssá léptették elő a „Rudas” fedőnéven jelentő Harmati Bélát, a segédlelkészként 1965-ben a Magyar Televízióban rendezett Shakespeare-vetélkedőn aratott győzelme, melynek következtében 1966-ban angliai jutalomútra mehetett, vagy svájci ösztöndíja, amelyről szintén szorgalmasan jelentett.

Ugyanígy részletesen kifejtett fejezet foglalkozik Harmati Béla 1967 és 1970 között a genfi székhelyű Lutheránus Világszövetség (LVSZ) teológiai osztályán asszisztensként végzett munkájával, az 1970–1973 között Magyarországon a rangidős püspök mellett folytatott külügyi titkári tevékenységével, az Evangélikus Teológiai Akadémián rendszeres teológiát oktató megbízatásával, az újabb, 1980–1987 között szintén Genfben az LVSZ tanulmányi osztályán betöltött titkári funkciójával, melynek során a kádári hírszerzés kötelékébe vették át, majd a hazatérte után 1987-ben történt püspökké választásáról, melynek következtében helyzetéből fakadóan visszavették a belsőreakció-elhárításhoz. Ekkor kapott új fedőnevet is: a külföldi „Newton Gordon”-ból „Gál Lajos” lett. Különösen tanulságos része a kötetnek Harmati Béla önreflexiójának nyomon követése. Az ügynökmúlt kollektív bűnbánattal való feloldására tett liturgikus kísérlet a rendszerváltáskor, az ügynökvádak visszautasítása és részleges elfogadása, a tényfeltárástól való teljes elzárkózás, a múlt kozmetikázása, végül az evangélikus tényfeltáró bizottsággal való 2017 óta zajló konstruktív együttműködése mind-mind szerepel a repertoárjában. Harmati Béla sokrétű és nagyívű egyházi karrierje pedig az utókor számára is rengeteg emberi tapasztalatot szolgáltat, már csak ezért is érdemes forgatni a Háló-sorozat harmadik kötetét.