Vissza kell térni a régi értékeinkhez

Miután a járványnak vége van, le kell ülnünk és meg kell beszélnünk az ebben az időben szerzett tapasztalatainkat. Remélem, hogy kialakul egy új, közös értékrendszer, egy új európai egység, amelynek központi értéke az emberség, az emberiesség, a család és a munkaalapú társadalom – mondta Leslie Mándoki zenész és producer a Magyar Nemzetnek. A világhírű zenésszel a koronavírus-járványról, korunk igazi hőseiről és a válsághelyzetet kihasználó pénzügyi spekulánsokról is beszélgettünk.

„A művész feladata és felelőssége, hogy megszólaljon, hitet kell adnunk, mert mindenki fél a jövőtől” Fotó: Kurucz Árpád

– Eddig hogyan éli meg a járványt? Miben változott meg az élete?

– Másképpen telnek a mindennapjaink a Starnbergi-tó partján, ahol már huszonöt éve élünk. Mindenki itthon van ebben a nehéz időben, egyszerre csak egyikünk megy ki bevásárolni, hogy minél kevesebb emberrel érintkezzünk. Ha jó az idő, akkor kenuzok és kerékpározok. Most, amint beszélünk, éppen Los Angelesben kellene lennem, ahol már hatvan interjúm előre meg volt beszélve az új lemezem amerikai megjelenése és az ahhoz kapcsolódó turné miatt. De hát ilyen az élet. Szerencsére a házunktól csak másfél kilométerre van a stúdióm.

– Azt nem kellett bezárni?

– Dehogynem, tizenhat munkatársam van, mindannyian önkéntes karanténba vonultak, igaz, volt akivel el kellett beszélgetnem arról, miért fontos ez. Végül megértették, hogy most mindenkinek otthon kell maradnia. A stúdió pedig üres, magányos, a gyermekeimmel néha átjárunk oda zenélni, de itthon is van egy zeneszobánk. Én mostanában éjszakánként mentem át, és egyes-egyedül vettem fel az új dalomat.

– Aminek nemes egyszerűséggel az a címe, hogy Thank you. Kinek jár a köszönet?

– A Thank you a háláról szól, amivel a koronavírus elleni küzdelemben helytálló embereknek tartozunk. Most ők a hőseink, akik a társadalmat továbbra is működtetik és ellátják. Eddig szinte láthatatlan hősei voltak az életünknek, most viszont mindenki rájuk figyel és tőlük függ. Ilyenek a bolti eladók, akik naponta több száz, ezer emberrel találkoznak, az árufuvarozók, a kórházakban küzdő orvosok és ápolók, és persze mindenki, aki fenntartja most az életet körülöttünk, legyen az a vízművek dolgozója, vagy az újságíró, aki igaz tudósításokkal és értesülésékkel lát el minket. Úgy éreztem, a mostani őrületes időszakban ennyivel tartozom nekik. Mindenki a legkülönfélébb kihívásokkal szembesül ebben a helyzetben, ilyenkor a művésznek az a feladata és felelőssége, hogy megszólaljon. A lelki részét nekünk kell állnunk, hitet kell adnunk az embereknek, hisz mindenki fél a jövőtől, napról napra változik minden. Össze kell fognunk és együtt kell dobbannia a szívünknek a honfitársainkért.

– Ha jól tudom, ön is érintett, hisz a felesége orvos. Praktizál ebben a helyzetben is?

– A feleségem nyitva tartja a rendelőjét, és mindennap bejár. Hősiesen végzi a dolgát, bár a múlt hétfőig nem volt orvosi maszkjuk. A múlt hét elején végre kaptak, így már jobb a helyzet. Mindenhol ilyen hiányosságokat lehet tapasztalni, ami elképesztő, hisz tizenkét év telt el, mióta a világot majdnem csődbe vitték a pénzügyi spekulánsok, akkor a politikai döntéshozók Brüsszelben az adófizetők terhére a segítségükre siettek. Most végre itt az idő, hogy ezekre a láthatatlan hősökre is figyeljenek a döntéshozók.

„A művész feladata és felelőssége, hogy megszólaljon, hitet kell adnunk, mert mindenki fél a jövőtől”
Fotó: Kurucz Árpád

– A dalban szóba hozza ezeket a spekulánsokat, akik a járványhelyzeten is nyerészkednek. Kikre érti ezt? Vagy csak általánosságban beszél róluk?

– Nemcsak általánosságban, hisz vannak akik a világ tönkremenésére fogadnak. Két héttel ezelőtt, amikor húsz százalékot estek a tőzsdék, Bill Ackman amerikai spekuláns 2,8 milliárd dollárt keresett ezen a zuhanáson! Tehát ő arra fogadott, hogy a világ tönkremegy, azzal keresett pénzt, hogy mások elveszítették az állásukat. Ezt a fajta tevékenységet meg kell tiltani, a neoliberalizmust meg kell végre fékezni. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor a Lehman Brothers pénzpiaci cég tönkrement, az volt az amerikai, az angol és a német vezetés válasza, hogy meg kell menteni az adófizetők pénzéből azokat a „spekulánsokat”, akiket megtévesztően investmentbankárnak neveztek el, pedig sem a beruházáshoz, sem a pénzintézet klasszikus tevékenységéhez nincs semmi közük. Most újra kell gondolni, ki a fontos, hogy az államnak kiken kell segítenie, mert most azok a fontosak, akik a kasszákban ülnek, vagy akik a kórházakban küzdenek az emberek egészségéért.

– Két esszét és egy nyílt levelet is írt Angela Merkelnek erről. Érkezett reakció?

– Nagy port vertek fel, a német politika döntéshozói is beszéltek erről a két esszéről, mert eddig nem figyelt fel senki arra, hogy például az ápolónő az igazi hős, a spekuláns pedig, aki a társadalmi többlet értékcsökkenésére fogad, ezt a közösség kárára teszi. Remélem, sikerült ezzel elindítanom egyfajta eszmecserét, de félreértés ne essék, én nem a kapitalizmus, hanem az ellen a kaszinókapitalizmus ellen érvelek, amelyik a kórházi ágyak ellen is fogadott. Nem a tőzsde ellen vagyok, a klasszikus kapitalizmust védelmezem, amelyben az a normális, ha valaki alapít egy céget, és arra fogad, hogy sikeres lesz, sok embert alkalmaz, így viszi valamire. Nem olyan spekulációból gazdagodott meg, ahol csökkenő árfolyamokra fogadott. Vissza kell térni a szociális piacgazdasághoz és azt kell megújítani.

– A németországi kórházak helyzetéről is beszélt, amelyek szintén e szemlélet áldozatául estek. Hogyan alakult ki ez a helyzet?

– Történelmi kontextusba kell helyezni a dolgokat. Gerhard Schröder kancellár vörös-zöld kormányzása alatt döntöttek a pénzügy liberalizálásról. Mert például addig egy kórház kommunális tulajdonban volt, a helyi hatóságok kezelték. Én München kapujában élek, itt korábban a vízmű a kisvárosé volt, de eladták, és így spekulációs objektummá vált. A kórházakat is a profit szempontjai szerint, a hatékonyság alapján kell vezetni, mint egy céget. A Starnbergi-tó körül három klinikát is bezártak az utóbbi években, pedig ez Európa egyik legjómódúbb környéke. Ezt a neoliberális hangulatot kritizálom, azt a szemléletet, amely szerint mindennek profitábilisnak kell lennie.

– Hallott arról, hogy Magyarországot ismét támadják az Európai Unióban a veszélyhelyzettel kapcsolatos törvény miatt?

– Ez nekem olyan hír, mint az, hogy reggel fölkel a nap. Magyarország volt az első ország, amelyik szembeszállt a kaszinókapitalizmussal és leszögezte: a bank az bank, a kaszinó pedig kaszinó. Azóta mindenért támadják Magyarországot, Németországban is, pedig a magyar nemzet volt az, amely a vasfüggönyt lerombolta, amely a berlini falból az első követ kiütötte. Én szívesen elmagyarázom ezt minden amerikai és német barátomnak, hogy mi mindenben voltunk sokkal előrébb, mint a Nyugat. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a hatvanas években Németországban egy német ember felesége csak a férjének engedélyével dolgozhatott, míg nálunk ilyesmiről nem volt szó. Sok mindenben előrébb voltunk. Németország nyugati részében 1945 után maguk mögött hagyták a diktatúrát, mi csak harminc évvel ezelőtt vergődtünk ki belőle. Míg kamaszként otthon éltem a szocializmus idején, eleget olvastam minden gyár falán azt, hogy az Internacionalé a legfontosabb, és nincs nemzet. Pedig a kontinens erőssége a nemzeti különbözőségekből adódik, és akkor jó, ha ez az Európa alulról, nemzetekből épül fel. Szerintem minket, magyarokat nem kell félteni, a jég hátán is megélünk, mert mi mindannyian kicsit katolikusok, kicsit evangélikusok, kicsit reformátusok és kicsit zsidók is, vagy egyszerűen csak ateisták vagyunk, egy olyan kultúra, amely egy Bartók Bélával és rengeteg szellemi értékkel gazdagította a világot.

– Sokan már a járvány utáni világ változásairól beszélnek. Ön szerint valóban megváltoztathatja a világot ez a tapasztalat, legalább az emberek értékrendjét, hozzáállását?

– Miután a járványnak vége van, le kell ülnünk és meg kell beszélnünk az ebben az időben szerzett tapasztalatainkat. Remélem, hogy kialakul egy új, közös értékrendszer, egy új ­európai egység, amelynek központi értéke az emberség, az emberiesség, a család és a munkaalapú társadalom. Az egyik vezető német politikus, Friedrich März helyeslő megállapításként azt mondta nemrég: a pénz gyorsabban keres pénzt, mint egy ember. Szerintem az ilyen kijelentések nincsenek rendben! Egy ember-, családközpontú értékrendszerhez kell visszatérnünk, ami régen a Nyugat alapja volt. Az utóbbi huszonöt évben szabadult el a pokol, amikor ez a pénzhajhász kapzsiság elkezdte szorongatni a szociális piacgazdaságot, és még a kórházakba is begyűrűzött. A mi nemzedékünk egy jobb világot épített azzal, hogy ledöntöttük a berlini falat és a vasfüggönyt. Harminc éve komoly lépést tettünk a jó irányba, de most újra eljött az ideje, hogy nézzük meg, mit tehetünk az emberiességért, a kapzsiság ellen. És ezeket az értékeket a Wall Streeten is kötelezővé kellene tenni.