„Új áru jött?” – kérdeztem a kartondobozok között tébláboló, kedvetlen tetovált lánytól. „Nem.” Rövid, vakkantásszerű tagadás, enyhe akcentust sejtek. „Költöznek?” – kérdezem, hogy ne szakadjon el a beszélgetés fonala. „Bezár. Vége.” Biztos voltam abban, hogy ugyanolyan vendég ebben a városban, mint én, csak ő nem a Hilpert miatt jött, még ha benn is ragadt. Valószínűleg sose volt matchboxa. Elfordul, dühödten tol odébb egy hegynyi legódobozt. Jól kigondolta ez a fegyelmezett dán bácsi, hogy nyomogassuk csak ezeket a színes kis kockákat egymásba, lényeg a jó sorrend. A figurák feje csereszabatos. Bárgyú öröm a jutalom a végén, ha kitaláltad, mire gondolt. A dobozon amúgy is látszik a vágyott cél. Ha felnősz, folytathatod az IKEA-bútorral, a lapra szerelt életeddel. Legfeljebb zavart mosollyal dugod a zsebedbe a csavart, amelynek végképp nem találtál helyet. Na, az vagy te. Nem keresek hát színes fakockát, gőzgépet. Az elmúló tíz évben itt is egyre több lett a kínai műanyag játék, igaz, a jobbfajta. Mint a Hamleysben Londonban vagy legutóbb Prágában. Made in China.
Bezár a Hilpert, élt 147 évet. Olyat, mint bármelyik más bevásárlóközponti játékbolt Lisszabontól Moszkváig, minek áruljon? Más meg már nincs. Halk sóhaj száll a szobám sarka felől: dobozba zárva ott van a gyerekkorom.
