A második világháború után egyrészt a megszállt, majd két részre osztott Németországgal, másrészt a Szovjetunióval szembeni bizalmatlanság, valamint több évszázadnyi rossz háborús tapasztalat eredményeként egyes nyugat-európai államok kulturális, gazdasági, stratégiai és biztonságpolitikai együttműködést határoztak el. Ezeket a törekvéseket az Egyesült Államok is támogatta. Ennek jegyében kötötte meg 1947-ben Nagy-Britannia és Franciaország a dunkerque-i szerződést, majd – Belgiummal, Hollandiával és Luxemburggal kiegészülve – 1948 márciusában a brüsszeli szerződést. A két dokumentum teremtette meg az alapokat az Európai Unió elődjének tekinthető Nyugat-európai Unió 1954-es létrehozásához és a NATO hetvenöt évvel ezelőtti megalapításához.
Az 1949. április 4-én kelt washingtoni szerződésben a „részt vevő Felek, újbóli hitet téve az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljai és elvei mellett és megerősítve abbeli óhajukat, hogy minden néppel és kormánnyal békében éljenek, elhatározva, hogy megőrzik a szabadságot, népeiknek a demokrácia, az egyéni szabadság és a jog uralma elvein alapuló közös örökségét és civilizációját, eltökélve, hogy egyesítik az együttes védelmük, valamint a béke és biztonság fenntartására irányuló erőfeszítéseiket, megegyeztek a jelen Észak-atlanti Szerződésben:
1. cikk. A Felek kötelezik magukat arra, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányának megfelelően minden nemzetközi viszályt, amelybe belekerülhetnek, békés eszközökkel, olyan módon rendeznek, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe, továbbá hogy nemzetközi kapcsolataikban tartózkodnak az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő, bármilyen módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől és erőszak alkalmazásától.
Különösen fontos a szerződés ötödik cikkelye, amely kimondja, hogy a „Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek, és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”
A NATO (North Atlantic Treaty Organisation, Észak-atlanti Szerződés Szervezete) alapító tagjai az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, valamint Belgium, Dánia, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Olaszország és Portugália voltak, amelyeket aztán Görögország és Törökország (1952), majd a Németországi Szövetségi Köztársaság (1955) és Spanyolország (1982) követett. Érdekes, hogy Németország 1945-ben még ellenséges állam volt, tíz év elteltével azonban már (legalábbis a kettészakadt állam nyugati orientációjú része) a katonai szövetség tagjává vált. Spanyolország esetében a Francisco Franco vezette fasisztoid diktatúra megszűntéig kellett várni a csatlakozással.
Részben a NATO létrejöttére reagálva a Szovjetunió is megszervezte a közép- és kelet-európai szatellitállamaiból a maga katonai tömbjét, a Varsói Szerződés Szervezetét. Az európai szocialista országok katonai szervezetét az 1955. május 14-én Varsóban aláírt szerződéssel alapították meg, amely barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási megállapodás volt. Amelyet a Szovjetunió, Albánia (amely aztán 1968-ban kilépett a szervezetből), Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság és Románia képviselői írtak alá. A szerződésben megfogalmazták, hogy az együttműködés célja a tagállamok biztonságának védelme, az európai együttes biztonsági rendszer megteremtése és a tagállamok közötti együttműködés elmélyítése, valamint, hogy ha bármely tagállamot Európában külső támadás ér, a szerződéshez csatlakozott államok közösen lépnek föl ez ellen.
Az Egyesült Államok biztonságpolitikai stratégiája az első évtizedekben látványosan dominálta a NATO alapelveinek meghatározását is.
Ennek jegyében az 1950-es évek közepéig hagyományos (vagyis tömegpusztító fegyverek bevetése nélkül megvívott) összeütközésre készültek a Szovjetunióval. Amikor azonban az Egyesült Államok összeállította az első nukleáris stratégiáját, a tömeges megtorlást, akkor azt a NATO szinte változtatás nélkül átvette. Ugyanígy járt el a NATO 1967-ben is, amikor az Egyesült Államok második nukleáris stratégiáját, a rugalmas reagálást sajátította el (amely aztán 1991-ig érvényben is volt).
A tömeges megtorlás lényege az volt, hogy az esetleges szovjet támadásra reagálva az amerikai haderő minden rendelkezésére álló eszközzel – köztük atom- és hidrogénbombával is – tömeges csapásokat mér a kommunista agresszorra. Az Egyesült Államok katonai vezetése és a NATO irányítói akkoriban realitásként számoltak a nukleáris harceszközök szocialista államokkal szembeni alkalmazásával. A rugalmas reagálás stratégiájának fókuszában az állt, hogy az Egyesült Államok és a NATO hadereje elsősorban az ellenfél katonai objektumainak a megsemmisítést tűzi ki célul, nem pedig a polgári lakosság elleni föllépést. A stratégia egyik kidolgozója, Maxwell Taylor tábornok így fogalmazott:
Azt a hadászati doktrínát, amelyet a tömeges válaszcsapás helyett ajánlhatnék, a »rugalmas reagálás« stratégiájának nevezem. Ez az elnevezés arra utal, hogy képeseknek kell lennünk reagálni bármely lehetséges kihívásra és sikeresen cselekedni bármilyen helyzetben.
A bipoláris világkorszak lezárulása, a Szovjetunió fölbomlása, valamint a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák bukása idején megszűnt a Varsói Szerződés Szervezete is, amelynek lényegében egyetlen érdemi beavatkozása a prágai tavasz leverése, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás volt (amelyben ráadásul Románia és Albánia nem is vett részt). A Varsói Szerződés államainak 1991. február 25-i budapesti tanácskozásán döntöttek a katonai szervezet megszűnéséről. Ennek eredményeként 1991. április 1-jén hivatalosan is megszűnt a Varsói Szerződés katonai szervezete, három hónappal később pedig a politikai tanácskozó testülete is. A NATO mind a mai napig működik, korunkban már a Varsói Szerződés valamennyi, ma is létező egykori tagállama a tagja. Köztük Magyarország is.
A Magyarország és a NATO közötti hivatalos kapcsolatok kezdőidőpontja 1990. június 27., amikor is Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere a NATO brüsszeli központjába látogatott. 1991 végén hazánk – a Varsói Szerződés több más volt tagállamával együtt – tagjává vált az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsnak (North Atlantic Cooperation Council, NACC), amely a NATO és az egykori katonai ellenfelei közötti kapcsolatalakítás és a biztonságpolitikai kérdésekről szóló konzultációk fórumaként jött létre. És amelynek szerepét az Euro-atlanti Partnerségi Tanács (Euro-Atlantic Partnership Council, EAPC) vette át 1997 májusában.
A NATO 1997. július 8-i, madridi csúcstalálkozóján Magyarország – Lengyelországgal és Csehországgal együtt – meghívást kapott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Miután ezek sikeresen lezajlottak, a tagországok törvényhozásai elfogadták és a magyar parlament is ratifikálta a csatlakozási dokumentumokat, népszavazásra került sor, amely eredményes volt, az azon résztvevők mintegy nyolcvanöt százalék voksolt a tagságra.
Így Magyarország 1999. március 12-én hivatalosan is a NATO teljes jogú tagja lett.
A NATO-tagállamok sora 2004-ben Bulgáriával, Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Romániával, Szlovákiával és Szlovéniával, 2009-ben Horvátországgal és Albániával, 2017-ben Montenegróval, 2020-ban Észak-Macedóniával, 2023-ban pedig Finnországgal bővült. Idén márciusban Svédország lett a szervezet harminckettedik tagállama. A NATO célja napjainkban a szervezet honlapja szerint „az, hogy politikai és katonai eszközökkel őrizze meg a tagjai szabadságát és biztonságát.”
