Hetvenöt éve jött létre a NATO

Hetvenöt éve, 1949. április 4-én írták alá a washingtoni szerződést, amellyel létrejött a NATO. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete a hidegháború idején a nyugati szövetségesek (a szabad világ), valamint a Szovjetunió és szövetségesei (a kommunista diktatúrától sújtott államok) közötti, elkerülhetetlennek vélt fegyveres konfliktusra való készülődés egyik intézménye volt, napjainkban pedig a nemzetközi színtér biztonságának garanciája.

Washingtonban aláírják a szerződést, amellyel létrejött a NATO Fotó: AFP

A NATO (North Atlantic Treaty Organisation, Észak-atlanti Szerződés Szervezete) alapító tagjai az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, valamint Belgium, Dánia, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Olaszország és Portugália voltak, amelyeket aztán Görögország és Törökország (1952), majd a Németországi Szövetségi Köztársaság (1955) és Spanyolország (1982) követett. Érdekes, hogy Németország 1945-ben még ellenséges állam volt, tíz év elteltével azonban már (legalábbis a kettészakadt állam nyugati orientációjú része) a katonai szövetség tagjává vált. Spanyolország esetében a Francisco Franco vezette fasisztoid diktatúra megszűntéig kellett várni a csatlakozással.

Részben a NATO létrejöttére reagálva a Szovjetunió is megszervezte a közép- és kelet-európai szatellitállamaiból a maga katonai tömbjét, a Varsói Szerződés Szervezetét. Az európai szocialista országok katonai szervezetét az 1955. május 14-én Varsóban aláírt szerződéssel alapították meg, amely barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási megállapodás volt. Amelyet a Szovjetunió, Albánia (amely aztán 1968-ban kilépett a szervezetből), Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság és Románia képviselői írtak alá. A szerződésben megfogalmazták, hogy az együttműködés célja a tagállamok biztonságának védelme, az európai együttes biztonsági rendszer megteremtése és a tagállamok közötti együttműködés elmélyítése, valamint, hogy ha bármely tagállamot Európában külső támadás ér, a szerződéshez csatlakozott államok közösen lépnek föl ez ellen.

Az Egyesült Államok biztonságpolitikai stratégiája az első évtizedekben látványosan dominálta a NATO alapelveinek meghatározását is.

 Ennek jegyében az 1950-es évek közepéig hagyományos (vagyis tömegpusztító fegyverek bevetése nélkül megvívott) összeütközésre készültek a Szovjetunióval. Amikor azonban az Egyesült Államok összeállította az első nukleáris stratégiáját, a tömeges megtorlást, akkor azt a NATO szinte változtatás nélkül átvette. Ugyanígy járt el a NATO 1967-ben is, amikor az Egyesült Államok második nukleáris stratégiáját, a rugalmas reagálást sajátította el (amely aztán 1991-ig érvényben is volt).

A tömeges megtorlás lényege az volt, hogy az esetleges szovjet támadásra reagálva az amerikai haderő minden rendelkezésére álló eszközzel – köztük atom- és hidrogénbombával is – tömeges csapásokat mér a kommunista agresszorra. Az Egyesült Államok katonai vezetése és a NATO irányítói akkoriban realitásként számoltak a nukleáris harceszközök szocialista államokkal szembeni alkalmazásával. A rugalmas reagálás stratégiájának fókuszában az állt, hogy az Egyesült Államok és a NATO hadereje elsősorban az ellenfél katonai objektumainak a megsemmisítést tűzi ki célul, nem pedig a polgári lakosság elleni föllépést. A stratégia egyik kidolgozója, Maxwell Taylor tábornok így fogalmazott: 

Azt a hadászati doktrínát, amelyet a tömeges válaszcsapás helyett ajánlhatnék, a »rugalmas reagálás« stratégiájának nevezem. Ez az elnevezés arra utal, hogy képeseknek kell lennünk reagálni bármely lehetséges kihívásra és sikeresen cselekedni bármilyen helyzetben.

A bipoláris világkorszak lezárulása, a Szovjetunió fölbomlása, valamint a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák bukása idején megszűnt a Varsói Szerződés Szervezete is, amelynek lényegében egyetlen érdemi beavatkozása a prágai tavasz leverése, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás volt (amelyben ráadásul Románia és Albánia nem is vett részt). A Varsói Szerződés államainak 1991. február 25-i budapesti tanácskozásán döntöttek a katonai szervezet megszűnéséről. Ennek eredményeként 1991. április 1-jén hivatalosan is megszűnt a Varsói Szerződés katonai szervezete, három hónappal később pedig a politikai tanácskozó testülete is. A NATO mind a mai napig működik, korunkban már a Varsói Szerződés valamennyi, ma is létező egykori tagállama a tagja. Köztük Magyarország is.

A Magyarország és a NATO közötti hivatalos kapcsolatok kezdőidőpontja 1990. június 27., amikor is Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere a NATO brüsszeli központjába látogatott. 1991 végén hazánk – a Varsói Szerződés több más volt tagállamával együtt – tagjává vált az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsnak (North Atlantic Cooperation Council, NACC), amely a NATO és az egykori katonai ellenfelei közötti kapcsolatalakítás és a biztonságpolitikai kérdésekről szóló konzultációk fórumaként jött létre. És amelynek szerepét az Euro-atlanti Partnerségi Tanács (Euro-Atlantic Partnership Council, EAPC) vette át 1997 májusában.

A NATO 1997. július 8-i, madridi csúcstalálkozóján Magyarország – Lengyelországgal és Csehországgal együtt – meghívást kapott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Miután ezek sikeresen lezajlottak, a tagországok törvényhozásai elfogadták és a magyar parlament is ratifikálta a csatlakozási dokumentumokat, népszavazásra került sor, amely eredményes volt, az azon résztvevők mintegy nyolcvanöt százalék voksolt a tagságra. 

Így Magyarország 1999. március 12-én hivatalosan is a NATO teljes jogú tagja lett.

A NATO-tagállamok sora 2004-ben Bulgáriával, Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Romániával, Szlovákiával és Szlovéniával, 2009-ben Horvátországgal és Albániával, 2017-ben Montenegróval, 2020-ban Észak-Macedóniával, 2023-ban pedig Finnországgal bővült. Idén márciusban Svédország lett a szervezet harminckettedik tagállama. A NATO célja napjainkban a szervezet honlapja szerint „az, hogy politikai és katonai eszközökkel őrizze meg a tagjai szabadságát és biztonságát.”