A második világháború után egyrészt a megszállt, majd két részre osztott Németországgal, másrészt a Szovjetunióval szembeni bizalmatlanság, valamint több évszázadnyi rossz háborús tapasztalat eredményeként egyes nyugat-európai államok kulturális, gazdasági, stratégiai és biztonságpolitikai együttműködést határoztak el. Ezeket a törekvéseket az Egyesült Államok is támogatta. Ennek jegyében kötötte meg 1947-ben Nagy-Britannia és Franciaország a dunkerque-i szerződést, majd – Belgiummal, Hollandiával és Luxemburggal kiegészülve – 1948 márciusában a brüsszeli szerződést. A két dokumentum teremtette meg az alapokat az Európai Unió elődjének tekinthető Nyugat-európai Unió 1954-es létrehozásához és a NATO hetvenöt évvel ezelőtti megalapításához.

Az 1949. április 4-én kelt washingtoni szerződésben a „részt vevő Felek, újbóli hitet téve az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljai és elvei mellett és megerősítve abbeli óhajukat, hogy minden néppel és kormánnyal békében éljenek, elhatározva, hogy megőrzik a szabadságot, népeiknek a demokrácia, az egyéni szabadság és a jog uralma elvein alapuló közös örökségét és civilizációját, eltökélve, hogy egyesítik az együttes védelmük, valamint a béke és biztonság fenntartására irányuló erőfeszítéseiket, megegyeztek a jelen Észak-atlanti Szerződésben:
1. cikk. A Felek kötelezik magukat arra, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányának megfelelően minden nemzetközi viszályt, amelybe belekerülhetnek, békés eszközökkel, olyan módon rendeznek, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe, továbbá hogy nemzetközi kapcsolataikban tartózkodnak az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő, bármilyen módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől és erőszak alkalmazásától.
Különösen fontos a szerződés ötödik cikkelye, amely kimondja, hogy a „Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek, és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”