A kereszténység legnagyobb ünnepe az élet győzelmét szimbolizálja

Húsvétkor a keresztény közösségek Jézus Krisztus, a megtestesült és emberré lett Isten kínszenvedésére, halálára és – főként – feltámadására emlékeznek. Ez az ünnep a Jézus Krisztusban, mint megváltó Istenben hívők számára az örök élet hitének, reményének és bizonyosságának az emléknapja, amely magában foglalja az életnek a halál, a jónak a gonosz, a fénynek a sötétség, az Istennek a sátán fölötti győzelmét is.

Fotó: Getty Images/NurPhoto

Jellegzetes böjti étel volt a cibere. Hódmezővásárhelyen és környékén régebben két különböző étel elnevezése is ez volt. Az egyik a búzakorpa erjesztett levéből főzött savanyú ízű rántott leves volt, más néven a korpacibere, amelyet elsősorban a húsvétot megelőző nagyböjt idején készítettek nagyobb mennyiségben. A másik a friss és aszalt gyümölcsökből főzött gyümölcscibere volt. Ezt a kompótnál sűrűbb, habart ételt inkább a téli böjti időszakban fogyasztották. Második fogásként a böjtös napokon mákos gubát, tejberizst vagy főtt perecet tettek az asztalra. Népszerű böjti élelem volt a bagolytüdő, amelynek azonban semmi köze az elnevezéséhez: a félbevágott és a napon aszalt almát nevezték így.

Húsvét napját az első keresztény közösségek különböző időpontokban tartották az első századokban. 

Az ünnep dátumot illetően az első egyetemes zsinaton (Nicea, 325) született megegyezés az egyházatyák között, és azóta a nyugati egyházban a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon ülik meg. A húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt utolsó hete a nagyhét, amikor a katolikusok Jézus földi életének utolsó hetére emlékeznek. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára – és az Eucharisztia szentségének alapítására –, nagypénteken az elárult és elfogott megváltó szenvedésére és halálára. Ilyenkor a templomban nem harangoznak, nem tartanak szentmisét, az oltárt megfosztják díszeitől (gyertyák, virágok). Nagyszombat a böjt és a gyász utolsó napja, ennek estéje már a húsvét vigíliája, s a húsvéti tűz meggyújtásával kezdetét veszi az örömünnep, az emberiség megváltásának ünnepe.

Aki sok tojást eszik, nem mászik a szájába kígyó

A boldog emlékezetű Bálint Sándor szegedi néprajzkutató és művészettörténész professzor – akinek a boldoggá avatási eljárása folyamatban van – kutatásaiból tudjuk, hogy dél-alföldi szokás volt egykoron a nagycsütörtöki népi rituálé részeként a pilátusverés, más néven a poncilusozás. A gyermekek ilyenkor nagy csattintásokkal és pattintásokkal verték a földet ostorral, gyékénnyel, vesszőkkel, és azt mondták ilyenkor, hogy Poncius Pilátust verik, aki Jézust Jeruzsálemben kivégeztette. 

Szegeden, nagypénteken a gyermekek deszkákkal és lécekkel zörögtek, mondván, hogy a gonosz Pilátust verik. Ez jelképezi a keresztények Pilátussal szembeni ellenérzését. A Békés vármegyei Csanádapácán szokás volt, hogy nagyszerdán és nagycsütörtökön délután a Jeremiás siralmait olvasó pap a Miserere kezdetű zsoltár után, annak jeléül, hogy a jeruzsálemi templom kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt, megütötte könyvével az oltár lépcsőjét. A szertartáson részt vevő hívek ekkor botokkal ütötték a padokat és zajongtak.

Nagypénteken az egyház Jézus szenvedésének, halálának és temetésének emléknapját tartja. Ezen a napon nem mutatnak be szentmisét a katolikus papok, csak csonkamisét tartanak, amelyből kimarad a konszekráció (azaz az ostya és a bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé). A tizenkettedik és a tizenhetedik század között nagypénteken nem volt gyakorlat az áldozás, sőt a római kánon 1602 óta tiltotta (ezt Magyarországon Pázmány Péter kardinális, esztergomi érsek 1632-ben vezette be). 1955 óta azonban az áldozás ismét része a nagypénteki liturgiának.

A katolikus néphagyományban nagypéntek a szigorú böjt és a gyász napja.

 Ilyenkor a régi kor katolikusa hallgatag volt, sokszor megállította az órát, fekete kendővel takarta le a tükröt, eloltotta a tüzet (arra emlékezve, hogy az evangéliumok szerint Jézus halálakor a nap elsötétült), vagyis úgy viselkedett, mintha halott volna a háznál.

Nagypénteken adták elő a passiójátékokat, amelyek Jézus szenvedéstörténetét idézték föl egyszerű és népszerűsítő formában. Ekkor tartják a keresztutat is: a pap és a hívek végigjárják a templom stációit vagy a templomon kívüli kálvária egyes állomásait és megemlékeznek Krisztus földi életének utolsó napjáról és annak eseményeiről. Nagypénteken speciális kis kenyérkét készítettek, amelyről a Szeged melletti Szőreg régi katolikusai úgy tartották, hogy aki eszik belőle, azt háborúban nem éri a fegyver. Folyó mellett élők szerint a nagypénteki kenyér segít megtalálni a vízbefúltat (a közepébe lyukat fúrtak, gyertyát tettek bele és a vízre engedték). Csanádon az asszonyok ezt a kenyeret egy éven át őrizték, úgy vélték, áldást és oltalmat szerez a háznak és lakóinak, különösen árvíz idején.

Nagypéntek a reformátor Kálvin János véleménye szerint a legnagyobb ünnep, emiatt ezt a huszadik századig a reformátusok és evangélikusok is böjtben töltötték. Nagyszalonta református asszonyai nagypénteken elvitték kisgyermekeiket a templomba, úgy hitték, ettől hamarabb megtanulnak majd beszélni.

A szombat esti, az ünnep előestéjén tartott húsvéti vacsora jellegzetes étele a kalács, a tojás, a sonka, a bárány, a torma és a só. A kalács a bőség és a család egységének a jelképe. A tojás archaikus termékenységi jelkép, amely a keresztény szimbolikában Jézusra utal – a belőle kikelő csibe ugyanis úgy töri szét a tojás héját, mint a feltámadó Krisztus sírjának sziklaajtaját. A szintén Szeged melletti Algyőn úgy tartották, hogy aki sok tojást eszik húsvétkor, annak nem mászik a szájába kígyó vagy sikló a nyári mezőgazdasági munka napjaiban tartott déli pihenő idején. A csecsemőnek is adtak egy kevés tojást, mert arról is úgy tartották, hogy attól korábban tanul meg beszélni. A húsvéti ételeket szokás volt a templomban a pappal megáldatni, imádkozva, hogy soha ne fogyjanak el a finom falatok. A torma – amelynek ősi gonoszűző szerepet tulajdonítottak, mint a fokhagymának – keserűségével a szenvedő Jézus kínjaira emlékezteti fogyasztóját.