Százhetvenöt éve kezdődött a tavaszi hadjárat

„Elő, elő a zászlóval kezedben, / Egész Európa teutánad jő, / Te vagy, hazám, most a világ vezére… / Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!” Budavár bevétele napján, 1849. május 21-én írta Petőfi e mámoros sorokat. Ezzel a diadallal ért a honvédsereg a dicsőséges tavaszi hadjárat zenitjére. Három hónappal korábban még Magyarország területének legnagyobb része az osztrák hadsereg ellenőrzése alatt állt, az év elején Pestről Debrecenbe menekült magyar kormány azonban nem adta fel szándékát, hogy felszabadítja az országot.

A Tápióbicskei ütközet (Than Mór festménye) Fotó: Wikipédia

1848–49 telén úgy látszott, a Magyarország békés polgári-nemzeti átalakítását szentesítő áprilisi törvényeket alig fél évvel később visszavonó, a régi rendszer visszaállítását elhatározó osztrák császári udvar katonai erővel vet véget a magyar szabadságnak. A Habsburg-hű Jellasics horvát bán szeptemberi támadását még a pákozdi csata eredményeként sikerült ugyan megállítani, de a Windisch-Grätz herceg tábornagy vezette császári-királyi (cs. kir.) hadsereg december közepén indult invázióját már nem. A császári főparancsnok január elején bevonult a magyar kormány és honvédség által harc nélkül feladott Buda-Pestre, és csapatai egészen a Tiszáig nyomultak előre. Mivel időközben egész Erdély, a Délvidék, továbbá a Felvidék legnagyobb része is a császári erők és az őket támogató román és szerb felkelők kezére került, a bécsi angol nagykövet 1849 januárjában nem alaptalanul jelentette azt Lord Palmerston külügyminiszternek, hogy a magyar felkelők ellenállása nem tarthat sokáig a Debrecen és Szeged közötti nyílt síkságon, különösen, mert Arad és Temesvár erődjei (is) a császári seregek kezén vannak. A minden irányból körülzárt tiszántúli, partiumi, felső-Tisza-vidéki terület gyakorlatilag védhetetlen volt. Mészáros Lázár hadügyminiszter megírta a visszaemlékezéseiben, hogy abban az időben néhány osztrák lovasezred és maroknyi gyalogság könnyen elfoglalhatta volna Debrecent, a kormány szerepét betöltő, Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány és a képviselőház ideiglenes székhelyét.

Tavaszi hadjárat a főhadszíntéren (Than Mór festménye). Forrás: Wikipédia

Szent tavasz

Az új esztendő első hónapjában azonban a Habsburg-hadsereg – pontosabban a főparancsnoka – elszalasztotta a legjobb alkalmat a háború megnyerésére, így a magyar kormány időt nyert a szétszórt katonai erők összpontosítására, újjászervezésére és az ellentámadás előkészítésére. Ehhez elengedhetetlen volt Görgei Artúr vezérőrnagy feldunai hadtestének bravúros felvidéki hadjárata, azaz hogy – az ellenséges hadosztályok gyűrűjét áttörve – sikeres volt a visszavonulása a kiürített Pestről a felvidéki bányavárosokon és hegyeken át a Felső-Tiszáig, ahol egyesült Klapka György (akkor még) ezredes hadtestével. A másik stratégiai remekmű Józef Bem, Napóleon császár hajdani tüzértisztje, az 1831. évi lengyel szabadságharc legendás tábornoka nevéhez fűződik, aki – miután Kossuth az erdélyi hadsereg fővezérévé nevezte ki – 1849 első három hónapjában visszafoglalta a túlerőben levő ellenségtől (császári és orosz csapatok, plusz román felkelők) Erdélyt, és ezzel biztosította a Debrecenben tartózkodó kormány, országgyűlés és a Tiszánál összevont honvédsereg hátát. A magyar fősereg tavaszi ellentámadásának harmadik feltétele a Tiszántúl kapujának számító szolnoki hídfő visszafoglalása volt, amit a Délvidékről visszavont két magyar hadtest – Damjanich János és Vécsey Károly gróf vezérőrnagyok vezetésével – március 5-én hajtott végre.  

Bár a honvéd fősereg első csatája Kápolnánál február végén vereséggel végződött – az osztrák győzelmet azonban Windisch-Grätz tábornagy nem tudta kihasználni –, annyi eredménye volt, hogy a fővezéri posztra alkalmatlan Henryk Dembinski gróf altábornagyot a magyar törzstisztek nyomására Szemere Bertalan kormánybiztos elmozdította, és a helyére Kossuth Vetter Antal altábornagyot helyezte. De őt is csak ideiglenesen, mert néhány hét múlva Tiszafüreden megbetegedett, és március 31-én – Damjanich és Klapka tábornokok határozott kívánságára – az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke kényszeredetten ugyan, de Görgei vezérőrnagyot nevezte ki a magyar fősereg (ideiglenes) fővezérévé. Az utolsó pillanatban, mert az Eger és Gyöngyös térségében felsorakozott, több mint negyvenezer főnyi honvédsereg hetek óta készülődő támadása éppen megindult a Gyöngyös–Hatvan–Pest országúton Windisch-Grätz herceg, császári fővezér Gödöllő térségében összevont, mintegy ötvenezres hadserege ellen.

Görgei Artúr Barabás Miklós festményén. Forrás: Wikipédia

Az ezután következő szűk egy hónap a magyar hadtörténet legdicsőbb fejezetei közé tartozik. Görgei április 29-én Komáromban kelt híres kiáltványa így összegzi a tavaszi hadjárat eredményeit: 

Bajtársaim! Még alig egy hónap előtt a Tisza megett állottunk – kétes pillantásokat vetve még kétesebb jövőnkre. Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már túl leszünk a Dunán s szép hazánk nagyobb része fölmenve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól. (…) Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is. Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek! (…) olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói [helyesen: nagysallói] és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet; még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok: Előre, bajtársaim! mindig előre! Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Mai szemmel nézve is káprázatos a százhetvenöt évvel ezelőtti áprilisi diadalmenet. A pár hónap alatt, teljesen saját erőből létrehozott magyar honvédsereg sorozatos győzelmeket aratott az egyik legerősebb európai birodalom kipróbált, sokkal jobban kiképzett és felszerelt hadserege ellen. Ami azért is párját ritkító teljesítmény, mert a magyar és a cs. kir. haderő létszáma és tüzérsége is hasonló nagyságú volt – sőt a hadszíntér egészét tekintve Windisch-Grätz csapatai voltak enyhe fölényben –, holott (a katonai szakirodalom szerint) a sikeres offenzívához általában legalább két-, de inkább háromszoros erőfölény szükséges. Már Görgei rámutatott 1851-ben befejezett és 1852-ben Lipcsében német nyelven megjelent emlékiratában, hogy a magyarok stratégiai győzelméhez vagy a hadsereg létszámának nagyarányú növelése kellett volna, vagy pedig „az ellenségnél számra, fegyelemre és kitartásra nézve általában gyöngébb magyar haderő vezéreinek kellett volna állandóan túltenniük az ellenséges hadvezéreken tehetség és hadiszerencse dolgában”. Ahogy ez utóbbi 1849 tavaszán megtörtént, tette hozzá.  

Nem harc, hanem párbaj

Valóban, az újdonsült tábornok Klapka György által kidolgozott és Görgei vezérkari főnöke, Bayer József ezredes által is helyeselt támadó haditerv – és annak majdnem tökéletes végrehajtása – kiegyenlítette a létszámban meglevő hátrányt. A négy magyar hadtestből csak egy támadott az osztrákok által várt nyugati irányban, egyenesen Gödöllő, illetve Pest felé, hogy magára vonja a cs. kir. fővezér figyelmét, míg a másik három egy délnyugati irányú kerülővel a Jászságon át igyekezett az ellenséges fősereg hátába kerülni, és elvágni azt a fővárostól. A nagyon szellemes és merész, de nem kevésbé kockázatos haditerv sikere azon múlt, hogy a négy hadtest parancsnokai pontosan tartani tudják-e az előírt menetrendet, és az eléggé széles területen szétszórt császári csapatok nem veszik-e észre időben a magyar cselt. A Gáspár András ezredes vezette, legnagyobb létszámú VII. hadtest április 2-án Hort és Hatvan között legyőzte Franz Schlik gróf altábornagy hadtestét, aki az ütközet előtt állítólag „egy kis magyar nyúlvadászatra” invitálta a tisztjeit, de az éppen fordítva sült el. A másik három hadtest április 3-án Jászberény körül egyesült, és másnap a tápióbicskei – vereséggel induló – ütközetben, jórészt a Damjanich vezette III. hadtestnek köszönhetően legyőzték Jellasics hadtestét, amely visszavonult Isaszegre. Itt zajlott le április 6-án – éppen nagypénteken – a tavaszi hadjárat első szakaszának legnagyobb csatája, amelyet Jókai Mór e szavakkal örökített meg A kőszívű ember fiai című regényében: 

Nem harc, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között; párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronnyal, karddal és puskaaggyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharc, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harcol ellenfelével…

Az isaszegi csatában a három magyar hadtest nagy, de nem döntő győzelmet aratott Jellasics és Schlik csapatai fölött, amiben megint oroszlánrésze volt a – tápióbicskei ütközethez hasonlóan megingó – Klapka-hadtestet kisegítő Damjanich, valamint Aulich Lajos vezérőrnagynak, nem utolsósorban a csatát személyesen és erélyesen irányító Görgeinek. Az aznap Aszódra érkező VII. hadtest azonban nem indult tovább Gödöllő felé, így nem sikerült bekeríteni a császári főerőket, azokat Windisch-Grätz az utolsó előtti pillanatban ki tudta vonni a magyarok gyűrűjéből, és visszavonult a Pest előtti védvonalra.  

Az első komáromi csata 1849. április 26-án, Than Mór festményén. Forrás: Wikipédia

Ezt követően a magyar hadvezetés Gödöllőn újabb megkerülő hadműveleti tervet dolgozott ki, amelynek lényege az volt, hogy – a közben odaérkező Kossuth javaslata ellenére – nem indít összpontosított rohamot Pest és Buda ellen, hanem csak Aulich II. hadteste marad Pest előtt, hogy „tüntető” támadásokkal elhitesse: a magyar főerők a főváros megtámadására készülnek. Ezalatt a másik három hadtest kerülő úton, Vác elfoglalása után a Garamhoz vonul, és a folyón átkelve észak felől felmenti a december vége óta császári ostromzár alatt álló komáromi erődöt, majd a Duna jobb partjára átkelve nyugat felől indít támadást a főváros környékén maradt császári főerők ellen. Ez a terv is kis híján sikerült: az április 10-i váci és a 19-i nagysallói győztes ütközet után két magyar hadtest április 22-én elérte Komáromot, és a védősereg egy részével együtt 26-án átkelt a helyreállított hídon a Dunán.  

Közben Ferenc József császár a sorozatos vereségek miatt felmentette a fővezérség alól Windisch-Grätz herceget, és az új cs. kir. fővezér, Ludwig Welden báró táborszernagy főváros felől visszavonuló hadtestei megérkeztek Komárom térségébe (csupán a budai Várban hagyott hátra egy jelentős helyőrséget), ahol az ostromló csapatok segítségére siettek. Az ezáltal kiegyenlítődött erőviszonyok miatt, és mert a magyar tábori tüzérség lőszere szinte teljesen elfogyott, az első komáromi csata részleges magyar sikerrel, taktikai szempontból azonban döntetlenül végződött, mert a cs. kir. fősereg „zsákba varrását” nem sikerült megvalósítani: az rendezetten és viszonylag csekély veszteséggel vissza tudott vonulni a Rába mögé, a nyugati határszélre.  

Az időközben kivívott erdélyi és délvidéki sikerekkel együtt április végére a honvédsereg felszabadította az ország területének kilenctized részét. 

Ekkor az a dilemma állt a magyar vezetők előtt, merre tovább: Bécs vagy a budai Vár felé? De ez már egy másik történet.

Honvédsereg

„A magyar hadsereg 1848–1849 legsajátabb alkotása volt. 1848 előtt még a program szintjén sem létezett, 1848-ban néhány hónap alatt hozta létre Batthyány Lajos kormánya. Ez a hadsereg képes volt megállítani a horvát bán több tízezres ármádiáját, elviselte egy kudarcokkal teli téli hadjárat megpróbáltatásait, s kevesebb mint egy évvel születése után már a határokig kergette vagy az erődök sáncai mögé kényszerítette a büszke cs. kir. hadsereget. A magyar szabadságharc volt az egyetlen olyan európai forradalom, amelynek leveréséhez nem volt elegendő egyetlen nagyhatalom fegyveres ereje. Ausztria – az európai történelemben példa nélkül álló módon – arra kényszerült, hogy katonai segítséget kérjen Oroszországtól. Ez a segítségkérés pedig a honvédsereg (és persze az azt kiállító társadalom és ország) teljesítményének is szólt. Erre a tényre – a szabadságharc leveretése ellenére is – büszkék lehetünk.” (Hermann Róbert: 1848–1849 – történelem és emlékezet. In: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc. Osiris Kiadó, Budapest, 2022)