És minekutána Felséged ez Institutionak magyarul fordítását nékem kegyelmesen megparancsolta, nem szűnt meg Felséged ebben való munkámat mindenképpen előbbmozdítania. E könyvet azért, melyet Felséged kegyelmes parancsolatjából és Rákóczi György uramnak őnagyságának kívánságára és egyéb hívséges jóakaróimnak ottan-ottan megintésekre az mint tőlem legjobban lehetett, úgy bocsáttam ki, alázatos szívvel Felségednek dedikálom, és kegyelmes ótalmazásában ajánlom, míglen az Úr Isten alkalmatosságot enged az Felségedhöz való költözésre…
Ez az 1624. március 13-án, a középnémet Hanovia városában (azaz Hanauban) Szenci Molnár Albert által Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek írt ajánlólevél az első híradás arról, hogy négyszáz éve megjelent Kálvin fő művének első magyar nyelvű kiadása.
Ha semmi mást nem alkotott volna a négyszázötven éve a Pozsony közeli mezővárosban, Szencen született vándor irodalmár, akkor is beíródott volna neve a magyar kultúra aranykönyvébe. „A nemzet szellemi önmagára eszmélésének első felkiáltójele Szenci Molnár Albert megdöbbentő élete” – írta Szerb Antal a híres irodalomtörténetében. Olyan külföldön bujdosó magyar író volt, aki csak úgy tudott bolyongani Nyugaton, hogy népét szolgálta, s „a hiányzó haza helyébe megteremtette a szellemi haza arcát” – jellemezte Féja Géza író, irodalomtörténész. Élete külső kérge csupa állhatatlanság, de belül csupa monumentálisra törő férfiszívósság – ezt Németh László írta róla, aki
a régi nagy tudósok konokságával lesz elejétől végig egyetlen heroikus akarat. Lába százfelé téved, de a szeme egyfelé szegeződik. Alig van magyar tudós, aki többre vállalkozott volna, mint ő. A magyarság legsürgősebb kultúrigényei találták meg benne fáradhatatlan munkásukat.
Melyek voltak azok a pillérművek, tartóoszlopok, amelyeket Szenci Molnár állított az akkoriban – a XVI. század végén és a XVII. század elején – az ország népességének túlnyomó részét kitevő kálvinista magyarság kultúrája alá? Kronológiai sorrendben: az első latin–magyar és magyar–latin szótár összeállítása, a genfi zsoltárkönyv magyarra fordítása, pontosabban átköltése (Psalterium Ungaricum), Károlyi Gáspár vizsolyi bibliájának második, javított kiadása (Hanaui Biblia), új magyar nyelvtan, latin–görög–magyar szótár, a nyolcadrétű Oppenheimi Biblia kiadása, a heidelbergi kálvinista Abraham Scultetus prédikációgyűjteményének magyarra fordítása és kiadása (Postilla Scultetica), valamint imádságoskönyv összeállítása és kiadása.
Ezek a könyvek 1604-től 1624-ig készültek el és jelentek meg, kivétel nélkül német földön, német nyomdászok által – nagyrészt ottani fejedelmek, főurak, polgárok támogatásával, kisebb (de nem elhanyagolható) részben pedig magyarországi egyházi és világi adományok révén. Miért nem jött haza az országát 1590 végén tizenhat évesen, tanulási céllal, azaz peregrinus diákként elhagyó Molnár Albert? Szerb Antal szerint neki Nyugat-Európa kultúrmagassága és a honi kisszerűségektől való távolság kellett ahhoz, hogy egy másik, különb Magyarországért fáradozhasson: német földről akart szellemi hidat építeni Magyarország felé.
Szenci Molnár maga így fogalmazta meg a krédóját, hivatását, küldetését az 1611-ben Hanauban kinyomtatott háromnyelvű szótárának ajánlólevelében. Platónra is hivatkozva és Cicerót idézve írja:
Nemcsak magunknak születtünk, hanem születésünknek egy részét hazánk tulajdonítja magának, más részét szüleink, az több részét egyéb barátink. Mert így határoztam, hogy háromnyelvű szótáram ajánlását háromnyelvű idézettel kezdem, és így tanúsítom: szorgos adósa vagyok hazámnak, s jótéteményeit eszemben tartom. Isten ajándékából most ennek ötödik bizonyságául terjesztem elő Latin–görög–magyar szótáramat, amelyet terhes munkával szerkesztettem.
Érdemes idézni az 1607-ben Herbornban kinyomtatott Zsoltároskönyv-beli üdvözletéből is, melyet a Magyarországon és Erdélyben vitézkedő keresztyén anyaszentegyháznak, lelkipásztorainak, tanítóinak és tanuló ifjainak küldött: „Gyakran kérem azt az Úr Istentől, hogy (…) ez földen életemet az Krisztusért szent lelkével úgy vezérelje, hogy senkinek ne legyek botránkozására, hanem az híveknek seregiben élhessek egyebeknek hasznokra és az Ő felséges nevének dicséretire. Innet vagyon, hogy ez híres Akadémiákban főtanítók közt forogván nem kapok ez világon gazdagító tudományokon, hanem olyakat kévánok, melyekkel legtöbbeknek használhassak az mi nyomorgó hazánkban.”
Néhány rövid hazalátogatást nem számítva, kisebb megszakításokkal több mint három évtizedet töltött külföldön – főként német városokban – Molnár Albert, aki tudatosan vállalta a vándoréletet.
Zürichi Bibliájának margójára ezt írta: „Bizontalan helyeken búdosunk.” Egyik legjobb ismerője és ismertetője, Szabó András irodalomtörténész a róla szóló monográfiája címének nem véletlenül adta ezt az idézetet. Mert a többi magyar peregrinustól eltérően, akik néhány esztendős külföldi tanulást, tapasztalatszerzést követően hazatértek, és itthon találtak munkát, megélhetést, alapítottak családot, Molnár külföldön maradt, de ott is gyakran változtatta a lakhelyét; nála a bujdosás kulcsfogalommá vált. A bujdosásban – azaz a száműzetésben – a hazáért munkálkodni, a magyar nyelvet és – elsősorban a vallási – irodalmat gazdagítani, ez volt a vallott és vállalt hite, hivatása.
E hit és hivatás jegyében született életműve csúcsa, Kálvin latin nyelven írt fő művének – Institutio Christianae religionis – magyarra fordítása és kiadása: Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás. A szülőhazájából Svájcba menekült, összesen huszonöt évig Genfben élő francia reformátor negyedszázadon át tökéletesítette, bővítette az újkori keresztyén teológia egyik legfontosabb és talán legnagyobb hatású alapkönyvét. Ravasz László református püspök az Institutio jelentőségét tömören úgy fogalmazta meg, hogy annak útján lehet legjobban és legteljesebben eljutni Krisztushoz.
