Hol is? Hát ott, messze a hazájától, Bosnyákország vérrel hízott mezején, amiként a korabeli bakanóta tudósít róla. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban szállta meg Bosznia-Hercegovinát, az okkupációs harcok során, majd az első világháború által lezárt korszak évtizedeiben bizony sok magyar legénynek lett a végső nyughelye Európa puskaporos hordójának e szeglete. Előttük tisztelgett hadtörténészek, levéltárosok és katonai hagyományőrzők számára szervezett emlékútjával a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány.
Óriási botrány borzolta a kedélyeket szerte az Osztrák–Magyar Monarchiában, de különösen Magyarországon 1903 júliusának utolsó napjaiban, amikor a sajtó arról számolt be, hogy a komáromi 12-es számú császári és királyi gyalogezred tizenöt bakája nem élte túl a hercegovinai Trebinje és Nevesinje között megtartott szokásos évi menetgyakorlat első, Bilekig (Bileća) tartó szakaszát. A huszonéves fiatalokkal hőguta végzett.
Halálmars Bilekbe
Több tényező szerencsétlen együttállása okozhatta a tragédiát. Mindenekelőtt óriási hőség tombolt azokban a napokban errefelé: árnyékban, amelyet ma is csak nehezen lehet találni ezen a kopár vidéken, akár negyvenhat, napon akár hatvanhárom fokot is mutathatott a hőmérő.
A gyakorlat bő kilencszáz résztvevőjének a vízben szegény tájon részben az út menti ciszternák, részben a szekereken szállított hordók biztosították volna a folyadékpótlás lehetőségét, ám az előbbiekből hiányzott a kellő mennyiség vagy minőség, az utóbbiak pedig kiürültek a harminc kilométeres napi táv utolsó szakaszára. A katonák helyzetét nehezítette, hogy a marsot teljes menetfelszerelésben, huszonöt kilót cipelve kellett teljesíteniük, illetve féltávon egy hegygerincre fölkapaszkodva összecsapást kellett imitálniuk a bileki helyőrség egységeivel.
Nem segített, hogy Telekesi Török István ezredparancsnokot feltehetően fulladásos rosszullét miatt kocsin Bilekbe szállították. A gyakorlat vezetését az egyik zászlóaljparancsnok, Albert Grünzweig von Eichensieg vette át. Ezután kezdtek kidőlni az emberek, és bár az ezredorvos jelentette az újabb és újabb eseteket, az ezredparancsnoki kinevezésére váró törzstiszt nem rendelte el a menet felfüggesztését. Némelyek szerint attól tarthatott, hogy a kudarc rosszul hatna az előmenetelére.
Az ezred maradványai a kora délutáni kánikulában vánszorogtak be Bilekbe, a helyőrség parancsnoka azonnal szekereket küldött az út mentén heverő százakért. De tizenötük számára már nem volt segítség, őket másnap a helyi katonatemetőben kísérték el utolsó útjukra a bajtársaik, majd egy év múlva, éppen százhúsz esztendeje, emlékoszlopot állítottak nekik.
Felelősségre vonták ugyan a két parancsnokot, de meglehetősen enyhe ítéletet, pár hónapos állomásfogságot, gyakorlatilag szobafogságot kaptak, majd nyugdíjazták őket. Az eset bileki halálmars néven a hadseregbeli embertelen bánásmód elrettentő példájaként ivódott be a hazai köztudatba, csak az első világháború borzalmai tudták felülírni.