„Ott nyugszik a magyar kislány babája”

A komáromi 12-es számú császári és királyi gyalogezred tizenöt bakája nem élte túl a hercegovinai Trebinje és Nevesinje között megtartott szokásos évi menetgyakorlat első, Bilekig (Bileća) tartó szakaszát. A huszonéves fiatalokkal hőguta végzett.

A bileki halálmenetet ábrázoló illusztráció Tolnai Világlapjának 1903. augusztus 2-i számából

Hol is? Hát ott, messze a hazájától, Bosnyákország vérrel hízott mezején, amiként a korabeli bakanóta tudósít róla. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban szállta meg Bosznia-Hercegovinát, az okkupációs harcok során, majd az első világháború által lezárt korszak évtizedeiben bizony sok magyar legénynek lett a végső nyughelye Európa puskaporos hordójának e szeglete. Előttük tisztelgett hadtörténészek, levéltárosok és katonai hagyományőrzők számára szervezett emlékútjával a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány.

Óriási botrány borzolta a kedélyeket szerte az Osztrák–Magyar Monarchiában, de különösen Magyarországon 1903 júliusának utolsó napjaiban, amikor a sajtó arról számolt be, hogy a komáromi 12-es számú császári és királyi gyalogezred tizenöt bakája nem élte túl a hercegovinai Trebinje és Nevesinje között megtartott szokásos évi menetgyakorlat első, Bilekig (Bileća) tartó szakaszát. A huszonéves fiatalokkal hőguta végzett.

Halálmars Bilekbe

Több tényező szerencsétlen együttállása okozhatta a tragédiát. Mindenekelőtt óriási hőség tombolt azokban a napokban errefelé: árnyékban, amelyet ma is csak nehezen lehet találni ezen a kopár vidéken, akár negyvenhat, napon akár hatvanhárom fokot is mutathatott a hőmérő.

A gyakorlat bő kilencszáz résztvevőjének a vízben szegény tájon részben az út menti ciszternák, részben a szekereken szállított hordók biztosították volna a folyadékpótlás lehetőségét, ám az előbbiekből hiányzott a kellő mennyiség vagy minőség, az utóbbiak pedig kiürültek a harminc kilométeres napi táv utolsó szakaszára. A katonák helyzetét nehezítette, hogy a marsot teljes menetfelszerelésben, huszonöt kilót cipelve kellett teljesíteniük, illetve féltávon egy hegygerincre fölkapaszkodva összecsapást kellett imitálniuk a bileki helyőrség egységeivel.

Nem segített, hogy Telekesi Török István ezredparancsnokot feltehetően fulladásos rosszullét miatt kocsin Bilekbe szállították. A gyakorlat vezetését az egyik zászlóaljparancsnok, Albert Grünzweig von Eichensieg vette át. Ezután kezdtek kidőlni az emberek, és bár az ezredorvos jelentette az újabb és újabb eseteket, az ezredparancsnoki kinevezésére váró törzstiszt nem rendelte el a menet felfüggesztését. Némelyek szerint attól tarthatott, hogy a kudarc rosszul hatna az előmenetelére.

Az ezred maradványai a kora délutáni kánikulában vánszorogtak be Bilekbe, a helyőrség parancsnoka azonnal szekereket küldött az út mentén heverő százakért. De tizenötük számára már nem volt segítség, őket másnap a helyi katonatemetőben kísérték el utolsó útjukra a bajtársaik, majd egy év múlva, éppen százhúsz esztendeje, emlékoszlopot állítottak nekik. 

Felelősségre vonták ugyan a két parancsnokot, de meglehetősen enyhe ítéletet, pár hónapos állomásfogságot, gyakorlatilag szobafogságot kaptak, majd nyugdíjazták őket. Az eset bileki halálmars néven a hadseregbeli embertelen bánásmód elrettentő példájaként ivódott be a hazai köztudatba, csak az első világháború borzalmai tudták felülírni.

Nagyon sok a feladat

A halálmars megfeketedett, mohával benőtt, bozótos rejtette emlékművére és a körötte fekvő osztrák–magyar temetőre a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány (NHKA) munkatársai által feltárt forrásadatok nyomán a budapesti születésű, de Trebinjében élő Djokić Éva helytörténeti kutató talált rá a Covid megjelenése előtti esztendőben. Bár a járvány évekkel hátráltatta az emlékmű felújítását, így kerekebb lehetett az évforduló, és nem mellesleg a tudásunk is a halálmarsról, a temetőről és általában a bosznia-hercegovinai magyar jelenlétről.

A főként az olasz és az orosz front hadszíntérkutatásával foglalkozó NHKA régi terve volt a tevékenységét Bosznia-Hercegovinára is kiterjeszteni, hiszen számos olyan személlyel és alakulattal megismerkedtek eddigi munkájuk során, amelyek e vidéken is megfordultak annak idején. Közülük az egyik Kemény Gyula ezredorvos, akinek hallatlanul izgalmas naplója a blogjukon már olvasható, de hamarosan nyomtatásban, magyarul és törökül is megjelenik.

– Neveket, évszámokat olvasunk a sírokon a négy évtizedes osztrák–magyar megszállás teljes időszakából. Ezek az adatok feltárható életutakat, emberi sorsokat rejtenek, katonákét és a civil adminisztráció munkatársaiét, családtagjaikét – hangsúlyozza Pintér Tamás levéltáros, az NHKA elnöke, utalva ezzel arra, hogy még sok a feladat. Feltehetően számos katonatemető és osztrák–magyar emlék várja a balkáni országban, hogy rájuk találjanak a kutatók, de Bilekben is sok még a munka: a könnyebb kutathatóság érdekében digitalizálni kell a temető levéltári anyagát, dokumentálni kell a jelenlegi állapotát, meg kell tisztítani a növényzettől a további részeit, a még menthető síremlékeket pedig jó lenne visszaállítani.

A legsürgetőbb a nagykanizsai 48-as gyalogezred emlékkeresztjének sorsa lenne, mert azt a szétcsúszástól kell félteni. A helyi önkormányzat és a temetőgondokság szerencsére együttműködő, de az európai békefenntartó misszió, az EUFOR magyar és osztrák kontingense is partner a temetőgondozásban. Cél az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamainak bevonása is, hiszen például Bilekben egy cseh ezred katonái is nyugszanak, az ő emlékfaluk már részben leomlott, az utolsó órában vannak, hogy megmentsék. Mostarban pedig jó példával járnak elöl a helyi oktatási intézmények, amelyek diákjaik révén vállalták a Osztrák Fekete Kereszt hadisírgondozó szervezet, illetve az osztrák és magyar békefenntartók által kitisztított katonatemető gondozását.

Sokat köszönhet nekik Bosznia

Az okkupációs harcok, a megszállás és a korszakot lezáró világháború hősi halottainak sorsával szembesülve nincs, akiben ne vetődne fel a kérdés: miért haltak meg ezek a fiúk, vajon volt-e értelme az áldozatuknak? A kérdés talán úgy is feltehető: mit köszönhet nekik és az Osztrák–Magyar Monarchiának Bosznia és Hercegovina? Nagyon is sokat. A török hatalom már régen túljutott a zenitjén, Isztambul messze volt, a birodalom e peremvidékén kaotikus állapotok uralkodtak. 

Etnikai és vallási feszültségek, a modern közigazgatás és a közbiztonság teljes hiánya, gazdasági elmaradottság volt jellemző. Ezzel szemben az osztrák–magyar uralom, miután pacifikálta a vidéket, viszonylagos nyugalmat, biztonságot hozott, bevezették a korszerű hivatali rendszert, iskolákat, templomokat emeltek, nagyszabású városfejlesztések zajlottak, folyókat szabályoztak, víztározókat építettek, kiépült a vasút. 

Például Bilek fejlesztésében kiemelt szerepe volt a magyar Galgótzy Antal tábornoknak, aki egy ideig a város katonai parancsnoka és polgári közigazgatási vezetője is volt.

Kijelenthető tehát, hogy Bosznia-Hercegovina megszállása ráfizetéses volt a monarchiának, és ezért nem is volt népszerű a korabeli közvéleményben. Mégis, a dualizmus kori Magyarország és Ausztria erejét jól mutatja, hogy a páratlan itthoni fejlődés mellett még a fent felsoroltakra is futotta. Katonáink tehát, mint ma is, egyfajta békefenntartó szolgálatot láttak el, hiszen akkoriban sem volt mindegy, ahogy ma sem az, hogy milyen viszonyok uralkodnak déli határainkon.

Százhúsz év után is van, aki emlékezzen

A bileki halálmars megújult mementóját és a mellette elhelyezett többnyelvű információs táblát 2024. augusztus 30-án, napra pontosan 120 évvel a felállítása után avatták fel a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány emlékútjának résztvevői, továbbá Lukács Bence Ákos, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírgondozásért felelős igazgatóságának igazgatóhelyettese, Pásti Gábor alezredes, az EUFOR magyar kontingensének parancsnoka és Sándor Attila alezredes, katonai és légügyi attasé, valamint osztrák és cseh kollégái jelenlétében. Az emlékmű felújítása és az emlékút a Külgazdasági és Külügyminisztérium, illetve a Hadtörténeti Intézet és Múzeum támogatásával valósult meg.