Csáklya

Egy hónapja Japán kilépett a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottságból, azóta semmi sem gátolja az ­országot abban, hogy Földünk legnagyobb állatfajára vadásszon. A szigetországot az állatvédők átka övezi, de nem ez fog keresztbe tenni a vadászatnak, ­inkább a bálnahús iránti kereslet rohamos csökkenése.

Bálnafeldolgozás a japán Minamibosóban. Kilóra megvéve Fotó: REUTERS/Kim Kyung-Hoon

Valójában Japán sohasem hagyott fel nagy testű tengeri állatok elejtésével. Az 1950-es évek elején csatlakozott a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottsághoz, amely egyre inkább korlátok közé szorította a vadászatot, míg 1986-ban következett be a fordulat, amikor is az egész világra moratóriumot hirdetett a tengeri elevenszülők elejtésére. A bálnavadászat Japánban ősi történelmi hagyomány. Jó szemű ügyvédek találtak egy pontot a szigetország által is aláírt egyezményben, amelynek alapján tovább folytathatják a valójában kereskedelmi szintű vadászatot. Ez a paragrafus kimondja, hogy tudományos célból továbbra is van lehetőség a bálnák elejtésére, így hát ezzel a címkével látták el a nagy halüzemekbe bevontatott bálnákat.

A Sea Shepherd állatvédő szervezettel szinte mindennaposak voltak az összetűzések, amikor a bálnák védelmét hangoztató aktivisták megpróbálták megakadályozni a Japán északi részére tartó hajókat, hogy azok bálnákat ejtsenek el. Az állatvédőket vízsugárral igyekeztek távol tartani a japán halászhajóktól, amiről számtalan pompás kép született. De miért nem lépett fel a bálnaügyekkel foglalkozó szervezet, amikor mindenki látta, hogy a „tudományos cél” valójában ürügy, amely mögött egyértelmű kereskedelmi szándék bújik meg?

Mert a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság legnagyobb szponzorát úgy hívták, hogy Japán. Kilóra megvette azokat, akik hallathatták volna szavukat, verhették volna a harci dobokat, ehelyett inkább a legutóbbi időkig csendben ültek. A Sea Shepherd állítása szerint az elmúlt 33 évben 22 ezer bálna vére szennyezte be a japán kezeket, ám óvatosan a számokkal, ugyanis e szervezet európai vezetője évi 330 ezerben jelölte meg a világon elpusztított bálnákat. Aztán jött a helyesbítés, hogy ebbe minden cetfaj beletartozott, amelyek vadászat, halászat, elhagyott halászhálók miatt hullottak el a különböző tengerekben.

Érdekes módon, ha bálnavadászatról esik szó, akkor egyből Japán neve kerül elő. Pedig van még két ország, amely nem kér a moratóriumból. Ezek Izland és Norvégia. Ők is arra hivatkoznak, hogy történelmük része a bálnavadászat. Izland röviddel a bálnabizottság megalakulása után kijelentette, hogy neki ne mondja meg senki, mennyi bálnát ejthet el, és kilépett a szervezetből. Reykjavík ebben az évben – tizenhét esztendő után – először kihagyja a bálnavadászszezont – jelentette a közelmúltban a bálnavadászatra szakosodott két izlandi halásztársaság főnöke. Az állatvédők ezt jó jelnek tekintik, szerintük ez a lépés közelebb visz ahhoz, hogy Izland teljes egészében elálljon a vadászattól. Meglepőbb Norvégia esete, egy olyan országé, amely a világon az elsők között áll a környezetvédelem terén, és mégis tesz a „biodiverzitás megőrzésére”, és ragaszkodik egy ilyen „barbár hagyományhoz”.

Hogy ezek az országok nem kérnek a nemzetközi szervezet utasításaiból, azt nem úgy kell elképzelni, hogy halászhajóik lemészárolnak minden bálnát, amely útjukba kerül. Mindhárom országban szigorú szabályok léteznek. A japán kormányszóvivő, amikor – a környezetvédők állítása szerint – a tavalyi karácsonyi ünnepek „árnyékában” bejelentette, hogy idén július elsejével országa kilép a bálnákra vonatkozó nemzetközi konvenció hatálya alól, egyben ismertette a kormány állásfoglalását arról, hogy mely területen és milyen számban ejthetnek el bálnát a halászhajók. „Csak Japán területi vizein és a kizárólagos gazdasági térségben (ez 200 tengeri mérföld a partoktól számítva) kerülhet erre sor” – szögezte le a szóvivő, hozzáfűzve azt is, hogy a mostani fél évben nem haladja meg az elejtett bálnák száma a 227-et. Izlandon is létezik egy kvóta, az északi vizeken a 20-25 méter hosszú bálnákból csak évi 190-et lehet megcsáklyázni.

Bálnafeldolgozás a japán Minamibosóban. Kilóra megvéve
Fotó: REUTERS/Kim Kyung-Hoon

Japánban a XII. században terjedt el a cetfélék csáklyával történő halászata. Északon egész vidékek éltek bálnavadászatból. A XVII. század elején egyre szervezettebb szintre jutott el a halászat e válfaja. A nyugaton fekvő Tajdzsi tengerparti városában kegyhelyet emeltek a bálnáknak, ez a hely az, amelyet ma külföldön a delfinvadászok kikötőjének bélyegeznek. A XX. század első éveiben Ajukava kikötőt kimondottan bálnavadászat céljából hozták létre, amellyel a szigetország belépett a modern korba. A második világháborút követően Japán végtelenül kivérzett. Áruhiány lépett fel, a lakosság jó részének nem volt mit enni. A bálnahús volt a megváltó, ugyanis ebből tudtak proteinhez jutni.

Míg tíz éve az iskolai menzákon volt bálnahúsból készült étel, ma már sehol sem találni. A fiatalok nem kérnek ebből, lassan kikerül a japán gasztronómiából. Tulajdonképpen ez lehet a bálnák megmentésének kulcsa. A halászok, akik Japánban bálnavadászatból élnek, is kifogynak. Jelenleg mintegy 250-en vannak, fiatal nemigen választja ezt a szakmát. Japán például idéntől nem importál több bálnahúst Izlandról, ami eddig jó bevételt hozott az izlandiaknak. A távol-keleti ország a kereslet drasztikus visszaesésével indokolta ezt. Izlandon is csekély a fogyasztás, a lakosság három százaléka eszik bálnahúst, ez alig több, mint tizenötezer ember, felmerül a kérdés, egyáltalán van-e értelme megőrizni a bálnavadászatra specializálódott flottát. Valószínűleg az első jele ennek a szezon idei lemondása.

Reykjavík mostanában mindent megtesz azért, hogy minél több turistát vonzzon az országba. Az egyik népszerű program a nyílt óceánon a bálnák „táncának” megtekintése. A messziről jött turisták eddig a part menti vendéglőkben költötték el ebédjüket, amelyek étlapján szerepelt bálnából készült étel, aki ki akarta próbálni, megkóstolhatta, hogy milyen ízű a „piruettező” húsa. Az izlandi állatvédők mára elérték azt, hogy egyik parti étterem sem kínál bálnahúst.

Cettan

Két-hárommillió évvel ezelőtt következett be a fordulat, amikor a Föld lehűlt, és a jeges esztendők kezdetén a bálnák egyre nagyobbak lettek. Harmincötmillió év távlatában csak két-három méteresek voltak, négymillió évvel ezelőtt már öt-kilenc méteresre nőttek. A nagy bálna ezt követően elérte a 13-14 méter hosszt és az átlagosan 25 tonnás súlyt. Az évmilliók alatt az óriáscet hossza 19-20 méteresre változott, míg a súlya 40-50 tonnára nőtt. Mind közül a leghatalmasabb méretet a kékbálna érte el, 30 méter hosszúra nyúlt, súlya meghaladta a 170 tonnát, ami a Föld legnagyobb állatává tette. De miből számították ki az őslénykutatók ilyen pontosan ezeknek a vízi behemótoknak az adatait? A fejméretből. Száznegyven különböző korú egyed csontvázát tanulmányozták, volt köztük 63 ma már nem létező faj és 13 ma is élő, és abból vonták le a következtetéseket. A méretváltozás pont a Föld lehűlésének időszakára esett, a nagy tömeggel védekeztek a jeges körülmények ellen. A planktonok és krillek, a kis rákok, halak jelentősen ellepték az északi hideg tengereket. A bálnának csak elég nagy szájat kellett növesztenie – ennek szélessége egyes fajtáknál eléri a hat métert –, hogy teletömje magát kis kalmárokkal és planktonokkal. Érdekesség, hogy a bálnák zöme a trópusi övezetben, a meleg klímájú helyeken szaporodik. „Óriások korszakában élünk – fejtette ki az egyik angol kutató. – A bálnák sohasem voltak ekkorák, mint napjainkban.”