Túlnépesedés, klímaválság, a késő római kor hanyatlástüneteit mutató fejlett társadalmak. Miközben a válságtünetek szaporodnak, már nem tűnik összeesküvés-elméletnek, hogy a globalizmusban érdekelt tőketulajdonosok a vagyonuk révén az élet egyre több területét a befolyásuk alatt tartják. A mainstream közgazdasági doktrínákkal szemben Nobel-díjakat osztanak egyes alternatív közgazdasági modellekért is, de ezek mintha nem is léteznének.
Orosz Katalin klinikai szakpszichológus három évtizede tevékeny támogatója és részese a magyarországi ökofalvak létrejöttének. Szerinte a felgyorsult élettempó, a túl sok munka, a mindennapok magas feszültségszintje, a megbetegedések számának növekedése az egész világon általános jelenség. Az erőforrások centralizációja, az üzleti tulajdonok áttekinthetetlen rendszere, a multik által diktált feltételrendszer és életmodell egyre inkább lehetetlenné teszi, hogy az egyes ember megélje személyes kompetenciáját, erejét, hogy dönthessen sorsa alakulásáról. Bár törvény szerint szabadok vagyunk, a mindennapi életben a figyelmünk irányításával, az információ manipulálásával meghatározott irányba terelik az egyéni fejlődést.
– Sokan jutnak el oda, hogy a családi életet felszabadítják a tévé rabsága alól, hogy a gyerekeknek nem vesznek okostelefont, hogy egyéni vállalkozást nyitnak, hogy vidéken is el tudják képzelni az életüket – mutat rá Orosz Katalin.
– Az ökofalvak komplex modellek, amelyek egy-egy társadalmi kísérletet valósítanak meg. Két alapvető kérdésben megegyeznek: a Föld és az emberiség alapvető érdeke és szükséglete a természet regenerálása, hogy unokáinknak is jusson egészséges élettér. A másik pedig, hogy ezt csak komoly társadalmi összefogással, közösségek erejére támaszkodva tudjuk elérni. Az ökológiai gondolkodás így válhat a növekedés és fejlődés alapjává. A kis közösségek emberi közelséget, melegséget, belső kapcsolódás lehetőségét adják. Ökofaluban élni nem menekülés valami elől, hanem a közösségi élmény visszaszerzésének lehetősége, a természetben való létezés élménye.
Ma 12 hasonló elvek alapján működő ökotelepülés létezik az országban, amelyeket a Magyar Élőfalu Hálózat fog össze. A Baranya megyei Gyűrűfű község újjáélesztői az egyik ilyen kezdeményezés részesei. Víziójuk olyan faluközösség megteremtése volt a rendszerváltás tájékán, amelynek karbonlábnyoma az elérhető legkisebb, miközben képes elvárható életminőséget nyújtani mindenkinek. Honlapjukon „alapelvek” címszó alatt ez olvasható: „Kiindulási alapnak James Lovelock Gaia-elméletét tekintjük, amely szerint az egész élet és a Föld felszínének élettelen összetevői egyetlen rendszer, egyféle hatalmas szervezet: egy élő bolygó formájában kapcsolódnak össze. Az élőlények közötti láthatatlan együttműködések tartják fenn azokat a bonyolult szabályozó köröket, amelyek a klímára, óceánokra és földkéregre hatnak, s melyek lakhatóvá teszik és ebben az állapotban tartják Földünket.”
Gyűrűfű meseszép helyen található. Mindentől és mindenkitől távol, vadregényes erdőktől övezett dombhátakon, a Mecsek aprófalvas vidékén, az Ibafa, Almáskeresztúr és Dinnyeberki alkotta háromszögben.
– Több családdal együtt táborozni jöttünk ide 1991-ben – foglalja össze Fridrich István, a gyűrűfűi közösség alapító tagja. – Fiatal, kissé idealista, de végtelenül elkötelezett városi polgárok voltunk, akik új módon képzelték el a jövőjüket. Tudatosan kerestünk ehhez alkalmas helyszínt. Fő szempontunk a környezet szépsége mellett az önálló vízgyűjtő terület és az iható talajvíz megléte volt. Az 1970-ben kihalt Gyűrűfű község elpusztult házai között mindez teljesült.
Komfortosított jurta enteriőrje Visnyeszéplakon – az eurázsiai puszták népeinek „mobil háza” az ökofaluban is kényelmes szállást biztosít
Fotó: Teknős Miklós
Gyűrűfűre érkezve elsőként építészetileg érdekes, kör alaprajzú, de elhagyott házat látunk árván lengedező hintával. Az útelágazásnál lévő eligazító tábla a Lovastanya Vendégház felé terel minket. A tanya elnevezés Gyűrűfű laza településszerkezetére tekintettel találó. A tágas udvarban a népi építészet szellemében épült vendégház, mellette fából épült szaunaház, arrébb jurta, majd lovarda hét lóval, két kisebb traktor, illetve a Fridrich család háza – tetején napkollektorokkal, napelemekkel.
Az informatikus házigazda éppen füvet kaszál, majd sietve teríti a lovak elé a friss zöldet. Míg befejezi, felesége, Hevér Éva egykori légiutas-kísérő mesél nekünk arról, hogy ő vezeti a panziót, és működteti az erdei iskolát, amibe férje is besegít.
A férfi folyamatosan növekvő kisvállalkozása már húsz környékbeli kistelepülésen szolgáltatja az internetet, míg önkormányzati képviselőként az ökofalu érdekeit igyekszik érvényre juttatni Ibafa képviselő-testületében.
– Mi, akik elhatároztuk, hogy a kihalt község helyén ökofalut hozunk létre, kezdettől úgy terveztük, hogy egyrészt rezsioldalról minimalizáljuk a családok kiadásait, másrészt bevételi oldalon a több lábon állás stratégiáját folytatjuk – magyarázza Hevér Éva. – Egyszersmind szakítunk a jólét fogalmának téves értelmezésével: a reklámoknak való megfelelési kényszerekkel, a silány áruk megfontolatlan impulzusvásárlásával. Tudtuk, hogy lesz, aki mezőgazdaságból, például szarvasmarha-tenyésztésből, mások kézművességből élnek majd, és lesz, aki a városba ingázik, vagy távmunkát végez, ami így is lett. A szemközti hegyen élő család – mutat át egy villaszerű épületre – például kecskéket tart, sajtot készít, és Pesten értékesíti azt.
Gyűrűfű szétesőben
Az ökofaluban minden ház a népi hagyományok szerint, helyben kitermelt, döngölt agyagból épült. Víz és villany tekintetében önellátóak. A mélyből iható vizet szivattyúznak, melegítésére napkollektorokat használnak, ingyenáramról napelemek gondoskodnak, a szennyvizet saját biológiai tisztítójuk (nagy kiterjedésű nádas) ártalmatlanítja. E jól átgondolt rendszerben látszólag ideális minden körülmény.
Közelebb lépve azonban érzékelhető bizonyos jelekből, hangsúlyokból, hogy Gyűrűfű pillanatnyilag nincs eszményi állapotban. Fridrich István végül szomorúan árulja el, hogy Gyűrűfűt bármennyire bölcsen találták is ki annak idején, a település szétesőben van. Az emberi tényezővel mint kiszámíthatatlan változóval ugyanis nem lehetett kalkulálni. E szűk baráti társaságként induló, később új beköltözőkkel bővülő közösségben elég volt néhány meggondolatlanul megválasztott szó, egy rosszul moderált, elfajuló vita a jogokról és kötelezettségekről, és máris eljutottak az általános rossz hangulathoz, pereskedésekhez. Legyen szó akár csak olyan banalitásról, mint a hó elsöprésének kérdésköre. Már van, aki emiatt az elköltözés mellett döntött. Hogy mi lesz? Ki tudja? – tárja szét a karját rezignáltan.
– Kétezertizenháromban folytattunk le átfogó kutatást a fenntarthatóságra törekvő közösségi kezdeményezések között, amelyekben voltak városi és kiköltöző közösségek is, így az öko-, élőfalvakat is végigjártuk – kezdi Vágvölgyi Gusztáv, akit mindenki csak becenevén, Pablóként emleget, mert valaha rajztanár volt. Évtizedek óta hivatásos szervezet- és közösségfejlesztő.
– Azt láttuk, hogy vannak jól működő ökofalvak, ahol boldogok az ott élők, és nem jól működők, amelyekben csalódtak, ahonnan elvándorlás figyelhető meg. Az előbbire a Krisna-völgy és Visnyeszéplak, utóbbira Gyűrűfű és Galgafarm volt szembeötlő példa. Míg a Krisna-völgy szerzetesi közösség, és Visnyeszéplakot is áthatja a katolikus vallásosság, addig utóbbi kettőnél inkább csak az ökológiai gondolkodás és a természetközeli élet vágya volt a fő összekötő kapocs. Ennek ellenére nem gondolom, hogy a vallásosság a jól működés kulcsa, bár az is biztos, hogy közrejátszik benne. Annyi bizonyos, hogy technikai akadálya nincsen annak, hogy jó életminőséget lehessen élni egy ökofaluban, sőt!
– Tehát az emberi tényezőn múlik, hogy működőképes-e a modell?
– Igen, szerintem az egyik kulcs a vezetés rendszere. A kiköltözők legtöbbször a multik világa elől menekülő, magasan képzett emberek, akik torkig vannak a nagyvállalati vezetési modellek sajátosságaival. Hajlamosak azt hinni, hogy annak éppen az ellentéte a jó. Hogy hasonló gondolkodású családokból álló közösségnek működnie kell magától is vezetés nélkül, közmegegyezésen alapuló szabályokon és azok betartását biztosító belső eljárások nélkül. A kutatásunk egyik eredménye, hogy a kevésbé sikeres közösségek azért nem működnek, mert nem veszik komolyan közösségi rendszereiket. Ennek pedig az az oka, hogy gyakran nincs legitim vezetés, amely ezt a rendszerfejlesztő munkát elvégezné. Minden közösségben természetesen alakul ki egy belső kör, amely többet vállal az irányításból, azonban egyrészt sok múlik a vezető szerepet játszó személyek „emberi minőségén”, másrészt azon, hogy a vezetéshez megkapják-e a felhatalmazást a közösség tagjaitól. Gyűrűfűn és Galgafarmon is az egyik probléma az volt, hogy az újak bevezetésének rendszere nem működött jól, és amikor ebből konfliktusok keletkeztek, nem sikerült a rendszer hiányosságaiból fakadó feszültségeket jól kezelni.
Felkeresünk egy jól működő ökofalut, Visnyeszéplakot is. Hosszasan kanyargó erdei utak végén szállunk ki az autóból, szinte fáj a csend.
– Isten gondoskodó szeretetét hol másutt lehetne teljesebben átélni, mint a háborítatlan természetben, a Zselici Tájvédelmi Körzet kellős közepén, Visnyeszéplakon? – teszi fel a költői kérdést Bódis Éva füvesasszony, aki a falu gyógyítójaként fontos szereplője e közösségnek.
A negyvenes éveiben járó özvegyasszonyt a boldog kiegyensúlyozottság aurája veszi körül. Gyerekei lassacskán kiröpülnek, ő pedig férje elvesztése után megtalálta a biztonságot és a harmóniát új társában, Kocsis Károlyban. Mindketten más-más úton érkeztek Visnyeszéplakra. Károly sashalmi, tehát pesti kertvárosi gyerekként nőtt fel, aki a kertészeti és földmérési szakközépiskolában megtanulta, méregpermetekkel és műtrágyákkal miként lehet jó hozamokat elérni. Elborzasztotta a gondolat. Pilisborosjenőn építkezett, de a falu csakhamar elővárossá vált, és megtelt pesti középosztálybeli szomszédokkal, akik elvárták, hogy az ő telke is gondosan ápolt és gyommentes legyen, meg hogy a hobbiját, az asztaloskodást is hagyja abba, mert az hangos.
– Nem a társadalom, hanem a kötelező életforma elől menekültem el. A napi három óra autós ingázás elől. Pilisborosjenőn csak „egy hülye” voltam, körülöttem meg csupa „normális”, mint a szomszéd, aki átgyomirtózott hozzám (utóbb pedig meghalt rákban). Ekkor olvastam arról, hogy léteznek biofalvak. Visnyeszéplak fogott meg közülük. Találtam egy öreg, roggyant parasztházat, amelyet aztán saját magam építettem újjá.
Kerekes Nóra családanya (balra) és Bódis Éva füvesasszony Visnyeszéplakon. „Létezik itt egy sziget”
Fotó: Teknős Miklós
A tornácon ücsörgünk egy Károly-féle biomeggylé mellett, később Éva gyógynövényes-erdei gyümölcsös teáját fogyasztjuk, miközben a selyemakác illatát hozza a szél. Az árnyékban álmosan nyújtózkodó macskák; az udvar a gyümölcspréselés kellékeivel zsúfolt, most ennek van itt a szezonja. Az asztalosműhelynek használt régi istálló mögött zöldség- és gyümölcsöskert. A terményfelesleg cserealap, és mivel itt mindenki ökogazda, Visnyeszéplak neve a „garantált ökotermék” védjegyévé vált a környéken. Kerítéseket itt sem látni, a tágasság határtalan. Mindenki több hektáron gazdálkodik, zöldséget és gyümölcsöt termel, mézet, hús- és tejterméket állít elő, ki mibe szeretett bele. Fűnyírással itt nem sokat foglalkoznak. Nincs is ilyen elvárás ebben a húsz-egynéhány családot magában foglaló közösségben, sőt! Alapelv, hogy a természettel nem hadakozni kell, hanem harmóniában élni vele, és elfogadni olyannak, amilyen.
Visnyeszéplaki marasztaló
– A teremtett világban minden élőlénynek helye van, nem kell mindent a magunk képére szabni – mondja Bódis Éva, akik néhai párjával és gyerekeivel 13 éve költözött ide az Alföldről.
– Amikor az odahaza kiköltözése miatt félbolondnak kikiáltott távoli nagynénit, Visnyeszéplak akkori füvesasszonyát meglátogattuk, végtelenül pozitív élményként ért bennünket az élet, amely itt fogadott. A közösség éppen kalákában épített valakinek házat, mi pedig beálltunk közéjük. Felismertük, hogy létezik itt egy sziget, olyasmi, amilyenről álmodunk, és vannak itt szigetlakók, akik ugyanúgy elutasítják a kinti társadalmi elvárásokat, az iskolarendszert, mint mi. Visnyeszéplakot készen kaptuk, a rendszerváltás körül pesti, néptánckörös, katolikus fiatalok alapították a közösséget. Sátorban, majd kölcsönházban kezdtük el itteni életünket, és amikor úgy tűnt, mégsem sikerül az ittlét gazdasági alapjait megteremtenünk, a közösség egy tagja felállt, és adományként felajánlott számunkra három hektárt a saját birtokából.
Éva ezen a ponton elérzékenyül:
– Itt, a csendben sokkal több idő van meghallani olyan dolgokat, amelyek a város zúgásában nem hallhatók meg. Ez személyes kapcsolat Istennel – akár egyházi közvetítés nélkül is.
Rövid séta és egy komfortos jurta megtekintése után Siptár Honorka házához érünk. A pécsi asszony világéletében vidékre vágyott. Előbb Magyarlukafára került, de túlságosan városiasnak találta az ottani összkomfortot, a varrodavezetést pedig soha nem lassuló mókuskeréknek érezte, úgyhogy kiszállt a divatszakmából, és itt kezdett új életet.
– Nézzenek szét, Isten az embert beleteremtette a paradicsomba, mi viszont csak generáljuk magunknak a sok munkát, a fölösleges terheket! – mondja az asszony.
Fridrich István, a gyűrűfűi közösség alapító tagja és a fia munkában
Fotó: Bach Máté
Konyhakertjében hagyja, hogy a természet is burjánozzon, mondván: miért is ne férhetne el a vadvirág a krumpli mellett? Velük együtt is elég nagy itt a bőség! Négy gyermekét neveli, kecskéket tart, lavórban oldják meg a tisztálkodást, mégis sokkal gazdagabbnak érzi magát, mint azelőtt.
– Két évig éltünk áram nélkül – meséli mosolyogva –, és amikor betértem egy műszaki boltba, boldogsággal töltött el, hogy nekem erre a sok vacakra semmi szükségem. Csak belénk nevelik, hogy kell, pedig nem!
Büszkén vezet körbe a birtokán. Gyökérről nőtt szőlőtőkék, öreg gyümölcsfák mindenütt, a régmúlt öröksége, egykor e környék a visnyeiek zártkertje volt. Emitt kecskék, amott birkák, másutt tehenek legelésznek a buja, rovarzsongásos, madárcsiviteléses réteken, ligeterdőben.
Boltíves tornáccal ékes udvarházhoz érkezünk.
– Áldom a sorsom, hogy itt lehetek – kezd bele Kerekes Nóra, aki saját maga által festett nagy szoknyában, blúzban, mezítláb tüsténkedik tágas, patinás konyhájában. A sokgyerekes családanya az egész nyarat mezítláb tölti. Az általa népiesre pingált régi konyhabútorok, nagymamák klasszikus sparheltje, a gerendás mennyezet mind olyan érzetet keltenek, mintha élő skanzenben volnánk. Pedig itt semmi sem mesterkélt, mindent használnak, a motívumok jelentést hordoznak. Nóra asszony az elsők között, pesti építészhallgatók baráti társaságával került ide.
– Igyekszem minél kevesebb kapcsolatba kerülni a másik világgal – bocsátja előre. Harminc éve, fiatalon azt érezte párjával egyetemben, hogy bár nem születtek falusinak, nagyon szeretnének keresztényként élni egy valódi, hagyományos faluközösségben. Akkoriban egymás után érkeztek ide a néptáncos családok, majd második hullámban a természetvédők jó sok gyerekkel. Magántanulóként a közösség tanította őket, majd 11 év küzdelem után létrejött a kihelyezett tagozat is. Meggyőződésük – mondja –, hogy a személyes példa és az itteni légkör az, ami a gyerekek nevelésében, életfelfogásában igazán meghatározó. Innen még senki sem költözött el amiatt, mert csalódott, fel is szöktek az ingatlanárak, mert sokan vágynak ide.
Visnyeszéplakon élénk a társadalmi élet, van ötféle bibliakör, imakör, asszonykör, férfikör, vasárnap szabadtéri mise vagy igeliturgia – sorolja Nóra, aki semmi pénzért nem élne máshol, másképp.
Visszaérünk Kocsis Károly házához, már lefőtt a kávé. Az asztal mellett megtudjuk Károlytól és Évától, hogy bár nagy az egyéni szabadság, azért itt is vannak társadalmi elvárások. Élnek a hagyományos férfi-női szerepek, elvárt és illő a hagyományos női szoknyaviselet, illetve az, hogy a férjezett nők a hajukat összefogva hordják. Ez közmegegyezésen alapszik, senkinek sem teher.
Türelem és elfogadás
– Hogy miért van itt folyamatos békesség három évtizede? Talán azért, mert ha eljön ide valaki, és tudatosan választja ezt az életmódot, az eleve kiforrott személyiségre vall – jelenti ki Éva.
Megtudjuk, hogy itt is mindenkinek van különvéleménye mindenről, mégis tisztában kell lennie mindenkinek azzal, hogy előbb-utóbb meg kell egymással egyezni, mert itt holnap is együtt akarnak élni az emberek. Nem megengedhető a „haragszom rád”. Szükségszerű a fölismerés, hogy nincs komolyabb dolga az embernek, mint dolgozni önmagán, amihez odafentről érkezik a segítség. És hogy ez az égi csatorna mindenkinél működik – aki hagyja.
– Az ökofalvak is ugyanolyan emberi közösségek, mint minden más közösség, szükségszerűen felmerülő konfliktusokkal. Akkor működik jól, ha belső struktúrája nem demokratikus, hanem konszenzusos elven alapul, ami más néven szociokrácia – szögezi le Orosz Katalin pszichológus, aki elmondja, hogy a szociokrácia az a döntéshozatali mechanizmus, amelyben minden érintett egyenrangúan lehetőséget kap véleménye kifejtésére, így konszenzus kialakítására van lehetőség.
Ezt az elvet az alternatív közgazdaságtan is ismeri, sok kis cégnél működik hasonló. Hogy működőképes-e, az attól függ, hogy kik azok a személyek, akik alkotják az adott ötven-száz főnél nem nagyobb közösséget, hogy mennyire hallgatják meg egymást. Ehhez türelem és elfogadás kell. Abban azonban biztos a pszichológus, hogy feltétlenül szükséges egyfajta szellemi érettség hozzá. A pszichológia ezt érett felnőtt viselkedésként határozza meg. Az emberek többsége nem nő föl ide, mert olyan társadalmi szokások között élünk, amelyek ezt megakadályozzák. Legtöbben, akik ökofaluba költöznek, éppen ezt a felnőttségélményt keresik – természetesen a személyes szabadságon, a közösség melegségén, a természet közelségén és az egészséges életkörülményeken felül.
