Első nemzet

Egész Kanadát megrázta a hetekkel ezelőtt kirobbant botrány. A múlt században Kamloopsban működő bentlakásos indián iskola mellett mintegy 215 gyermeksírt fedeztek fel. Ők voltak a „neveltjei” ennek az intézménynek, akik éhezés, rossz bánásmód, fizikai bántalmazás következtében vesztették életüket, és még egy tisztességes sírt sem érdemeltek. Az észak-amerikai államnak szembe kell néznie rasszista múltjával.

Pósa Tibor
2021. 06. 19. 14:14
Native Americans
A feketelábú törzs tagjainak fesztiváli felvonulása a kanadai Albertában, 1930. Határvonalak Fotó: FPG Forrás: Getty Images
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A paradicsom kapujának szánták, a pokol bejárata lett. Ha Kanadában valaki arról hall, hogy népcsoportok tagjait fegyveres erővel összegyűjtik, családjuktól erőszakkal elszakítják, nyelvüket ezentúl nem használhatják, még hitvilágukat is elveszik tőlük, más istenhez kell imádkozniuk, a népszokásokat meg kell tagadniuk, arra gondol, ez biztosan régi korban fordulhatott elő. Fájó azzal szembesülni, hogy ez éppen Kanadában történt meg. Ráadásul nem is kell olyan messze hátrálnunk a történelemben, hiszen néhány túlélő még velünk van.

Tudjon dolgozni, viselkedni

A gondolat az 1800-as évek közepe után érett meg Kanadában: valamit kezdeni kell a rezervátumban élő indiánok gyermekeivel, hogy ők már más életet éljenek, mint szüleik. Ha hagyjuk, hogy ők neveljék fel kicsinyeiket, akkor ugyanolyan barbárok lesznek, mint elődeik voltak. Emeljük ki őket a családból, biztosítsunk számukra keresztény nevelést, és végül előttünk áll majd a tökéletesen asszimilálódott indián származású munkás, aki hasznos tagja lesz a többségében fehér társadalomnak. Tud dolgozni, tud viselkedni, velünk azonos vallást vall, és immár nem ragaszkodik az őslakosok hagyományaihoz.

A feketelábú törzs tagjainak fesztiváli felvonulása a kanadai Albertában, 1930. Határvonalak
Fotó: Getty Images

E terv megvalósításába bele is vágtak. Ekkoriban Kanada majd minden tartományában sorra húzták fel a masszív épületeket, 139 ilyen intézmény jött létre, amelyekben indián, eszkimó és mesztic gyermekeket helyeztek el, akiket a karhatalom erőszakkal kiszakított családi környezetükből. Szerintük így nézett ki egy nagyszerű új világ kezdete.

Hat éve készült tanulmány szerint az évek során azoknak száma, akiket a fenti módszerekkel „deportáltak”, meghaladta a 150 ezer főt.

Az Igazság és megbékélés bizottsága 2015-ben letette a kormány asztalára négyezer oldalas jelentését, megállapítva, hogy a program során becslések szerint 3200 gyermek lelte halálát. Azért tettek egy megjegyzést, hogy mivel nincsenek pontos adatok az elhalálozásokról, számuk ennek az öt-tízszerese is lehet. Mi vezetett a kisgyermekek elhunytához? Az egyik legfontosabb ok a tuberkulózis volt. Ez nagymértékben érintette az indián őslakosokat. Az épületek külső homlokzatát pazarul díszítették, de a hátrébb lévő helyiségekbe befújt a szél, nem egy beázott, és idővel csak romlott az állapotuk. A kanadai időjárási körülmények között a bentlakók megbetegedtek, állandó megfázással, tüdőgyulladással, bronchitisszel küszködtek, és ez sokakat elvitt közülük.

Megszökni a paradicsomból

Aztán a pénztelenség is sújtotta az intézményeket. A kormánynak küldött 1910-es kamloop­si feljegyzés azt tanúsítja, hogy szinte már kifogytak az állami ellátmányból. A huszadik század elején meghalt gyermekek holttestén koplalásra utaló nyomok fedezhetők fel. A brutális bánásmódnak is voltak áldozatai, már-már katonai fegyelem uralkodott az intézményekben. A bot mint fegyelmező eszköz általános volt. Charles Dickens világa, amelyben hűen leírja a szegény és nyomorult gyermekek életét, itt valóra vált. Többen próbáltak megszökni a „paradicsomból”, de nem jutottak messzire, a zord idő végzett velük. A gyermekek szexuális erőszaknak és zaklatásnak is ki voltak téve.

A sírokban talált 215 indián gyermek emlékhelye Vancouverben
Fotó: Getty Images

Az ország nyugati felén fekvő Brit Columbia tartomány kamloopsi intézménye 1890-ben készen állt az őshonos gyermekek fogadására. A katolikus egyháztól 1969-ben az állam vette át a működtetés jogát, tíz év múlva végleg lakat került a házra. Különböző vallási szervezetek kapták meg az iskolák irányítását, ezért a római katolikusok feleltek. Az ott elkövetett bűnökért a helyi katolikus püspökök sorban kérnek bocsánatot. Legutóbb a római katolikus pápa imájában emlékezett meg a kamloopsi áldozatokról, utána a szentatya beszédében azt hangsúlyozta, hogy el kell fordulnunk a gyarmatosító eszméktől a kölcsönös tisztelet és egymás jogainak elismerése jegyében.

A kanadaiakat sokként érték a beszámolók a kamloopsi bentlakásos intézmény közelében talajradarral talált sírokról.

A kétszáz feletti szám önmagában megrázó, igaz, ez az intézet volt az egyik legnagyobb az országban, fénykorában ötszázan tanultak itt. Már a hetvenes évektől – ha nem is ilyen nagyságban, de – tömegével találtak ilyen jellegű iskolák közelében jelöletlen gyermeksírokat. Különösen Alberta tartományban. Egyszer 34, máshol hetven, egy másik intézet udvarán 26 eltemetett gyerekre bukkantak. De miért kellett titokban eltemetni valakit anélkül, hogy értesítették volna a hozzátartozóit?

A szülők és gyermekek kapcsolattartását csak nagy ritkán engedélyezték, különös indokkal. Elsősorban azért követték ezt a szabályt, hogy a „növendék” egy ilyen találkozó után nehogy visszaessen „fejlődésében”. Másrészt meg lehet, hogy a szülő már nem is az adott rezervátumban élt, fölösleges fáradságnak vélték még az utat is, amellyel részt vehetne a temetésen. Meg hát anyagi okok: az elhunytnak például járna koporsó… Akkor csak kellene mondani búcsúztatót, miközben a szülők gyásztáncot járnának. Jobb, ha elkaparjuk oda, ahová szoktuk – ez volt az intézmény legkevesebb gonddal járó megoldása.

Az iskolák borzalmai

„A szívem megszakadt – Justin Trudeau kanadai miniszterelnök így reagált, amikor értesült a hírről. – Ez szomorú emlékeztető arra a sötét fejezetre, amely történelmünk része.”

A kormányfő első mandátumának kezdetén felállította az Igazság és megbékélés bizottságát, amelynek éppen az ilyen ügyek kivizsgálása a feladata, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzák a vitás kérdéseket a helyi őslakos indiánokkal, az „első nemzettel” – így kell hívni Kanadában őket.

Még az egyik előző kormány beadványára 2008-ban az ottawai parlament megszavazta az őshonos törzsek kártalanítását, a „kulturális népirtás” miatt mintegy 1,9 milliárd kanadai dollárt kaptak. A bizottság azt is megállapította, hogy a bentlakásos program következtében számos indián továbbra is nyomorban élte le életét, alkoholista és kábítószer-élvező lett, és körükben kimagasló az öngyilkosok száma. A mostani feltárás hatására az első nemzetbeliek azt követelik, hogy a kormány költségén az összes bentlakásos intézmény körül végezzenek talajradaros vizsgálatokat. Valószínűleg újabb sírok kerülnek elő, amit újabb tárgyalások követnek.

Egy jelenleg is élő idős indián, aki saját bőrén tapasztalta meg a bentlakásos iskola borzalmait, a Le Devoir kanadai újságnak a következőket mondta el: Gyermekkora alatt egyszer sem szóltak hozzá kedvesen, egyszer sem nevezték a nevén, egyszer sem kívántak neki szép álmokat. Túlélve a bentlakásos iskolát ő is átvette ezt a szellemet, eggyé vált a katonás, minden érzelmet nélkülöző neveléssel, hiszen mást nem látott egész életében. Ő is hasonlóan bánt gyermekeivel. „Ez volt életem hibája” – állapította meg a napilapnak nyilatkozva.

A világ árvaházai

Hasonló feltárásokra az utóbbi években Európában is sor került. Még 2016 és 2017 fordulóján a legnagyobb ilyen tömegsírra az írországi Tuam árvaháznál bukkantak. Hónapokig dolgoztak a kertben a halottkémek, akik nemegyszer markolókat is bevetettek. A gyermekmaradványok száma 796-ra emelkedett. Az árvaház 1925-től 1961-ig működött, mégpedig katolikus nővérek irányításában. Ők voltak azok, akik a legyengülésben, betegségekben, katasztrofális egészségügyi helyzet következtében meghalt gyermekek holttestét kezdetlegesen elhamvasztották, majd a maradványokat eltemették. Egy közelben lakó bölcsődei alkalmazottnak villant be, hogy gyermekkorának játszótársai, akik az árvaház lakói voltak, egyik napról a másikra eltűntek. Főleg az 1950-es évekből való tetemeket találtak a rendőrök, akadt köztük 35 hetes magzat, de a zömük két-három éves korú volt. A vallásos ír társadalmat alaposan megviselte ez a borzalmas eset. Kevesebb mint negyven év alatt, 1929 és 1967 között London mintegy 130 ezer fehér gyermeket „exportált” a brit birodalomba. Főleg Ausztráliába indultak „szállítmányok”, de jutott a deportált fehér gyermekekből Kanadába és Dél-Afrikába is szép számmal. Ugyanaz mozgatta a briteket, mint a kanadai őslakosoknak létrehozott programot, de másként. A fehér faj megerősítése volt a cél a mindenhonnan jövő színesekkel szemben. Itt is eltulajdonították a szegény családok gyermekeit azzal a mesével, hogy jobb életet biztosítanak számukra. Sokan nyomorult helyzetükben maguk ajánlották fel gyermeküket a „toborzóknak”. Az árvaházak ez ügyben is kiapadhatatlan forrásnak számítottak. Megérkezve a gyarmatokra rabszolgamunkára kényszerítették a kicsiket, aligha tudott valaki felkapaszkodni a ranglétrán. Az „elfeledett gyermekek” sorsa 2009-ben bukott ki. Csakúgy, mint a jersey-i árvaház botránya. A rendőrség ekkor már öt éve kapott bejelentéseket a volt lakóktól, hogy milyen szexuális bántalmazás érte őket a szigeten. Százhatvanig kellett eljutnia a feljelentők számának, mire megkezdték a nyomozást. Kiderült, hogy mindenben igazak az egykori gyermekek vádjai. Leitatták, bedrogozták őket, és felkínálták válogatott vendégeknek. Volt köztük ismert tévés személyiség, bankár és politikus. A legundorítóbb brit pedofilbotrányban mégis csak néhányan ültek a vádlottak padján.

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.