Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én, harmincfokos hidegben indult meg a szovjet offenzíva Voronyezs térségében. A katasztrófa nem volt elkerülhető. Nem rendelkezünk pontos adatokkal a veszteségekről. Hozzávetőleg százhúszezer főre tehető a sebesültek, hősi halottak és hadifogságba esettek száma. Magyar anyák és lányok tízezrei hiába várták haza édesapjukat, férjüket, fiukat.
Fehér István László 1914. január 23-án látta meg a napvilágot Újlőrincfalván, ötgyermekes család legfiatalabbjaként. A Fehér család gyökerei egészen az egykori Tiszahalászig nyúlnak vissza. A család a falu lakosságának jelentős részével a későbbi Újlőrincfalván kezdte újra életét, elsősorban mező- és erdőgazdálkodással foglalkoztak. Fehér István két év katonai szolgálat után a mezőgazdaságban dolgozott, a dokumentumok tanúsága szerint szőlősgazdaként. Mikor 1942-ben megkapta behívóját, lánya, Julianna mindössze másfél éves volt.
A Magyar Királyi VII. Honvéd Gépkocsizó Közepes Tarackos Tüzérosztály kötelékében néhány hónapot Ózdon állomásozott. A családi levelezésből kiderül, hogy ekkoriban még csak annyit tudtak: valahol a távoli Oroszországban kapnak feladatot. A helyőrségek mindenhol hozzátartozók és nagyszámú közönség jelenlétében búcsúztatták a hadszíntérre induló honvédeket. Fehér István a VII. Miskolci Hadtest kötelékében 1942 júliusában érkezett meg a Don menti térségbe. Elsődleges feladatuk volt az ellenálló partizáncsoportok felszámolása, a Don jobb partjának megszállása és a szovjet hídfők elfoglalása.
Fehér István László őrvezető az utóvédharcok
során tűnt el Jugyino községnél
A harcok már ősszel jelentős veszteségeket okoztak a magyar hadsereg soraiban. A szovjet hídfőállások felszámolására tett kísérletek eredménytelenek maradtak, csak részsikereket tudtak elérni. A csendes téli hónapokból hosszú levélváltás maradt az utókorra. Fehér István írásait családjának, elsősorban feleségének és testvéreinek címezte. A szerelmes hangvételű levelekben nem tér ki a Don mentén uralkodó állapotokra, mindössze a rendkívüli hidegről és a türelmetlen várakozásról tesz említést. Sokáig abban a hitben tartották őket, hogy 1942 karácsonyát már családjukkal tölthetik. Egyik, 1942 decemberében kelt levelében így fogalmazott:
„Kedves testvérem! Bízom Istenben, hogy még decemberben személyesen fogunk találkozni. Ti is bízzatok és kérjétek a Jó Istent. Remélem, hogy otthon már én fogom levágni a hízót […] Maradok testvéri szeretettel: István”
A német és magyar felderítők már december utolsó napjaiban egyre fokozódó szovjet mozgolódásról számoltak be. Köztudott volt, hogy a Don bal partjára visszahúzódó szovjetek ellentámadásra készülnek. A védelem technikai és létszámkorlátai azonban nem tették lehetővé az érdemi erősítést. A problémát fokozta, hogy a nyári és őszi hídfőcsaták során elcsigázott katonák hiába várták az utánpótlást, a megígért váltást.
A szovjet támadás napokon belül áttörte, majd felmorzsolta a lehetőségeihez mérten kitartó magyar ellenállást. Hiányos felszereléssel, éhesen, csontig hatoló hidegben kellett helytállniuk a néhol nyolc-tízszeres túlerővel szemben. A VII. Miskolci Hadtest a kétszáz kilométeres magyar arcvonal déli részének védelmét látta el. Fehér István ekkoriban már a hadtest-közvetlen gépkocsizó tüzérosztály híradós szakaszának őrvezetője. A scsucsjei hídfőből kiinduló szovjet támadáshullám január 14-én kezdődött meg. Az itt kibontakozó harcok során fokozatosan délnyugati irányba szorult vissza a Fehér őrvezetőt is soraiban tudó tüzérség.
Vitéz Gáll Sándor alezredes harctudósításából kiderül, hogy az orosz támadás során visszaszorított csapatok egy részét Jugyino községnél vonták össze. Január 17-én, délelőtt tizenegy órakor a falu északi részén erős ellenséges támadás bontakozott ki. Tizennégy szovjet harckocsi rohanta meg a községet. A páncélelhárító fegyverek nélküli magyar csapatokat, könnyű tüzérséget szétszórták, megsemmisítették. A Jugyinónál harcban álló legénység és tüzérség hetvenöt százaléka elveszett vagy fogságba került. A tüzérség éppen a visszavonuló hadtestrészeket, hadosztályokat fedezte. Áldozatuknak köszönhetően sok ezer honfitársuk kapott lehetőséget a hazatérésre.
A Tiszafüredi Járásbíróság 1943. február 15-én Fehér Istvánt halottá nyilvánította. Családja úgy tudta, hogy állásukat találat érte a Jugyino északi részén kibontakozó harcok során. Ebben a tudatban éltek hetvenhat éven keresztül. A nemrég elérhetővé vált hadifogoly-adatbázisok azonban új távlatokat nyitottak a keleti hadszíntér kutatásában. Mint kiderült, a Jugyino környékén zajló harcok után Fehér István szovjet hadifogságba került, adatait január 18-án rögzítették.
Az Orosz Hadügyminisztérium illetékesein keresztül pedig sikerült hozzájutni egy mindeddig ismeretlen dokumentumhoz. Az adat- és állapotrögzítő karton a Frolovo térségében működő hadifogolykórházban kelt, egy helyen (július 5-én) saját kézjegyével is ellátta a tiszafüredi honvéd. A feljegyzett információk szerint 1943. május 18-án került a hadifogolykórházba. Súlyos sérülésről nem esik szó, teherbíró, munkára fogható állapotban volt. 1943. augusztus 11-én azonban mégis elhunyt, rosszindulatú, szövődményes tüdőbetegség, vélhetően tuberkulózis okozta halálát.
A hadifogolykórház temetőjében nyugvó áldozatok földi maradványait az 1990-es években exhumálták. Valamennyiüket a volgográdi Rosszoska településén található német gyűjtőtemetőben helyezték végső nyugalomra. Itt nyugszik Fehér István is, kétezer kilométerre szülőföldjétől.
