Gumiszoba

A vevő a hibás, amiért nem mérőszalaggal járja a belvárosi boltokat, vagy az áruház, amely nem tart megfelelő eszközöket? Miért nehéz a lakberendezés?

Egész tévécsatornák épülnek az olyan műsorokra, amelyekben a lelkes felújítók maguk állnak neki a falazásnak, szerelésnek, az összkép kialakításának. Az újságokban is rengeteg lakberendezési hibát felsoroló cikket olvasni, hogy mi az a három-öt-tíz hiba, amelyet sose kövessen el az éppen kalapácsot és szöget ragadó delikvens. Mégis kevés az igazán jó berendezés. A leggyakoribb hiba a szakértők szerint, hogy a lelkes lakásfelújítók elfelejtik a centi használatát. Épp a hétvégén jártam az egyik lakberendezési áruházban, ahol a kanapéosztályon hemzsegtek a fiatal párok.

A hölgyek boldogan vetették bele magukat egy-egy szelfi kedvéért a kék, zöld, sárga, szürke, barna és bézs színű csodákba, míg a férjek inkább szabadultak volna. Nekik aztán édes mindegy, hogy az esti meccset milyen színű párnahuzatok között nézik, a sör ízét az úgyse befolyásolja. A megfontoltabb párok leültek a tetszetősebb bútorokra, majd gondosan fényképet készítettek a darab áráról is. Ám mindössze egy párnál volt mérőszalag. A férj lemérte a kiválasztott kanapé hosszát, szélességét és magasságát, míg a darab hozzávetőleges rajzát a feleség kockás papírra vetette. Egy másik pár néhány tanácstalan kör után odasomfordált az eladóhoz, hogy nincs-e egy mérőszalagja, amelyet használhatnának. Ő azonban döbbenettel vegyes sértettséggel felelte, hogy: „Nincs. Miért lenne?!” Végül is csak egy bútoráruházról van szó.

Szóval megint a tyúk és a tojás. A vevő a hibás, amiért nem mérőszalaggal járja a belvárosi boltokat, vagy az áruház, amely nem tart megfelelő eszközöket? A rossznyelvek szerint komoly bevételkiesést okozna a megfelelő mennyiségű mérőszalag beszerzése, mivel úgyis lába kélne. Ausztriában ezt úgy oldották meg, hogy papír mérőszalagok vannak felakasztva az egyes osztályokon. A nyomtatás azért még kifizethető.

A rossz berendezési tapasztalatoktól menekülve sokan szakemberhez fordulnak, akik saját jól felfogott érdekükben erősítik a házépítés nyolcvanas évekbeli bibliájának alapgondolatát, hogy az első házat mindenki az ellenségének építi, a másodikat a barátjának, a harmadikat pedig saját magának. Mivel egy lakás háromszori berendezésére az átlag magyarnak aligha van pénze, egyszerűbb a szakemberre költeni már az elsőt. Jó esetben ő valóban hallgat az ügyfelek véleményére, azonban a nagy kereslet okán a felhígult kínálatból sikerülhet olyat kihalászni, akinek a munkája legfeljebb kényszeredett mosollyal nyugtázható. Ezek a lakberendezők a legújabb trendeket igyekeznek ügyfeleik otthonába beépíteni, ami sokszor tartogat veszélyeket. Egy elfoglalt barátomnak például semmi kedve nem volt a boltokat járni saját lakásának felújítása során. A megbízott lakberendező a most divatos 3D panelekkel zsúfolta tele a lakást, ami kis felületen jól nézett ki, teljes falon a barátom szerint olyan, mintha egy gumiszoba borítását nézné.

A másik gyakran idézett hiba, hogy a csináld magad! berendezők egyetlen boltból vásárolnak mindent, amitől katalógusérzésű lesz az otthon. A probléma ellen (joggal) ágáló tanácsadók sokszor túlzásba esve hangsúlyozzák, hogy a kanapénak és a fotelnek vagy az asztalnak, de még a szekrénynek sem szabad egy családból származnia, mivel akkor unalmasak lesznek a terek. A rosszul megválasztott eklektika azonban zavaros és nyugtalanító hatást kelthet.

Egy neves szakember nem véletlenül meséli, hogy ahogy korábban a focihoz értett mindenki, most a lakberendezés a sláger. Ízlés viszont nincs, amin csak tanulással, korszakok és stílusok tanulmányozásával lehetne segíteni. De legalább a vevő kezébe lehetne nyomni a mérőszalagot.