A Betonvilág digitális korong három és fél évtizedes késéssel tehát immár Magyarországon született. A dalok jórészt 1982 és 87 között készültek (a tizenharmadik, záró nóta az egyetlen, amelyik új szerzemény), amelyeket a romániai kultúr- (és politikai) hatalom soha nem engedett lemezre rögzíteni. Így a kiadvány akár válogatásalbumnak is felfogható. Méghozzá töltelék nélkül, amelynek minden egyes tétele odavág. A szerkesztők tényleg beleadtak apait-anyait, a Betonvilág a Reflex munkásságának legjavát fogja csokorba. Zömében zúzós, tempós, mozgalmas, szólókkal tűzdelt, veretes nóták, amelyek egy pillanatra sem engedik lanyhulni a figyelmet. A kétgitáros felállás eleve tágítja a hangszeres lehetőségeket, amelyeket a már említett, refrénekben kiteljesedő vokális hangzás tesz teljessé, dinamikussá.
A változatosságról az olyan, sajnos mára szinte elfeledett színesítő elemek beépítése gondoskodik, mint az adott dalon belüli tempóváltás, vagy a jókor, jó helyen alkalmazott gitárkiállások. Garantált kedvenc – hogy csak néhányat emeljünk ki az egyébként egyenletes színvonalú darabokból – a címadó Betonvilág, a Kiáltás, a Mondd mindig az igazat, de lenyűgöző a két rocklíra, az akusztikus gitárnak jelentős szerepet adó Halleluja, valamint a balladisztikus A szív opusza is.
Mindemellett ne hagyjuk ki a Vásárhely (nem felejtünk el) tempóváltásos tételét sem, amely a tágabb és szűkebb értelemben vett hazaszeretet szép és megható példája. Amelyben nem csupán Trianon fájdalma sejlik fel kimondatlanul, de egy szerelmespár szemszögéből láttatva szívszorító vallomás is egyben a szülővárosuk, Marosvásárhely iránt érzett mélységes szeretetről. Kissé egyszerűbb gondolatokat fejez ki a Lányoknak szól darabja, ám akár a genderideológia térnyerése elleni üzenetként is értelmezhető… Ami viszont a Hallelujában megfogalmazott egyértelmű ars poetica: „A harcot nem adom fel / végül csak győznöm kell / soha, de soha nem adom fel.”
(Reflex – Betonvilág, CD, Nortyx Records, 2020)
