Reménykedve énekli hitvalló énekét a református: „Mindig velem, Uram, mindig velem”. Az ünnepi istentisztelet alatt mindkét sákramentumot kiszolgáltatja a lelkész. Végül pedig elhangzik az áldás. A templom falain belül minden a normális kerékvágásban halad. De csak odabent.
Bár évről évre lehet érezni a változást, az idei húsvét másképp érkezik Kárpátalja településeire, mint eddig bármikor. Itt nem a hagyományok megkopására kell gondolni, mert sokaknál még mindig húsvéti pászka kerül az ünnepi asztalra, valamint így-úgy arról is gondoskodnak, hogy a lányok ne hervadjanak el. Mégis furcsa hangulat lesz úrrá az embereken, talán a nehézség és a tehetetlenség érzésének a keveréke, amely rányomja bélyegét az egész nagyhétre. Talán a vihar előtti csend…
Nagyszombat van Visken. A piac most a szokottnál jóval nagyobb, de nem túlzás azt mondani, hogy feleslegesen. Persze az emberek igyekeznek előteremteni a szükségeset, az ünnepi asztal főfogásait, amelyek nélkül nem is lenne ünnep az ünnep. Hogy miből? A szerencsésebbek külföldről térnek haza pénzzel a zsebükben – ők azért megadják a módját –, mások a tartalékaikból állítják ki az ünnepet, vagy sokan kölcsönkérnek tehetősebb ismerőseiktől. De nem ritka eset az sem, hogy becsukják az ajtót a vendég elől, és szűk családi körben múlik el az ünnep.
A templomban feltűnően sokan vesznek úrvacsorát, hisz úgy tartják, hogy ilyenkor, legalább ilyenkor így illik. A lelkész újszülött kislányt keresztel meg. A szülők alig húszévesek, az édesanya csupán néhány éve konfirmált.
A Mindenható áldását és gondoskodó szeretetét kéri a családra a lelkész, hiszen az újdonsült szülők Csehországban keresik majd a boldogulást. Nem mond többet a pap, mindenki érti. Egyetlen mondatban ott van a polgárháborús helyzet minden szövődménye.
Ezt leszámítva a több száz éves viski református templom falain kívül marad többnyire a politika. De a délelőtti istentisztelettel egy időben a templom szomszédságában, a helyi ukrán iskolában, valamint a kultúrházban éppen azokban a percekben is az urnák elé járulnak az emberek, hiszen húsvétvasárnapra hirdették meg az ukrán elnökválasztás második fordulóját. Persze a helyi ukránok számára ez egy átlagos vasárnapot jelent, hiszen az ortodox húsvétot országszerte csak egy héttel később ünneplik.
A kárpátaljai magyarok végtelenül kiábrándultak már a politikai csatározásokból. Ezt a számok is igazolják, hiszen Ukrajna összes megyéje közül a Kárpátalján élők szavaztak a legkevesebben az elnökválasztás első fordulójában. A helyiek számtalan be nem teljesült szép ígéretet hallottak már botcsinálta politikusoktól és elnökjelöltektől, akiknek talán egyetlen „érdem” írható a számlájukra: hogy a csőd szélére sodorták az országot. De nem utolsósorban magától az azokban a napokban még regnáló elnöktől is, aki „biztosítani kívánja a nemzetiségek jogait, fejlődésük feltételeit, hogy szabadon használhassák anyanyelvüket, és állíthassanak emlékműveket”. Egyéb be nem teljesített ígéretek mellett az előbb felsoroltakat Petro Porosenko 2014-es kárpátaljai kampánykörútja alkalmával mondta, nem sokkal a megválasztása előtt.
De ugorjunk vissza a jelenbe! Négy nappal az elnökválasztás után az ukrán parlament elfogadta a nyelvtörvényként emlegetett törvényjavaslatot, amely a magánbeszélgetéseket és a vallási szertartásokat leszámítva gyakorlatilag mindenhol kötelezővé teszi az ukrán nyelv használatát. Az ukrán nyelv, illetve a szabályok megsértéséért pedig jogi felelősségre vonást helyez kilátásba. A szavazást megelőzően egy kis motivációként levetítettek egy filmet, amelyben írók, költők, színészek, tudósok, különböző aktivisták, valamint egyházi személyek beszélnek arról, hogy milyen fontos számukra a törvény elfogadása. Nyomatékosítani akarták, hogy ez egy „nemes ügy”. Sikerrel jártak.
A nyelvtörvény 278 igenlő szavazata közül 106 a Porosenko mögött álló frakciótól érkezett. Jogosan merül fel az emberekben: a Porosenko-kormányzat bosszúja ez? Vagy a humoristából elnökké avanzsált Zelenszkij első lépéseit akarják ezzel a törvénnyel megnehezíteni, esetleg támogatottságát megosztani?
Az elért „diadalt” – amely lefordítva az ország területén élő nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak megcsorbítását jelenti – a képviselők állva tapsolják meg, himnuszt énekelnek, sőt a parlament előtt is hatalmas kék-sárga zászlókat lobogtatva ünnepelnek az aktivisták. Hatalmas az öröm. A kárpátaljai magyar szervezetek tiltakoznak, az újonnan megválasztott elnök a törvény felülvizsgálását ígéri, az ukrán külügyminiszter Magyarországot sértegeti, Brüsszel hallgat.
Aktivisták ünneplik a nyelvtörvény elfogadását a parlament előtt
Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko
Hogy az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségeknek gyakorlatilag erőszakkal próbálják megtanítani a többségi nyelvet, az nem új keletű jelenség.
– Már a szovjet megszállást követően (1944) ukrán iskolába kényszerítették a magyar ajkú iskoláskorúakat, azzal a céllal, hogy megtanulják a többség nyelvét. Hamarosan kiderült, hogy analfabétákat „termelnek” ezek az iskolák – magyarázza Czébely Lajos, a Viski Kölcsey Ferenc Középiskola nyugdíjas magyarnyelv- és irodalomtanára. – A nemzetiségi elemi, általános, majd később középiskolák megnyitását követően erőteljesen megmutatkozott az orosz nyelv ismeretének hiánya, amelynek fő oka az a módszertani hiba, hogy a Szovjetunióban a nemzetek érintkezésének nyelvét, az orosz nyelvet mint anyanyelvet tanulták a nemzetiségi iskolák tanulói, ahelyett, hogy az idegen nyelv tanításának módszereit alkalmazták volna, és a fő hangsúlyt a nyelv gyakorlati alkalmazására fektették volna. Ezeket a problémákat és a nemzetiségi iskolák tanulóinak továbbtanulását érintő kérdéseket a nemzetiségi iskolák pedagógusai, később a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség gyakran felvetették az illetékes felettes szervek előtt – mutat rá Czébely Lajos.
– Ilyen tapasztalatok ellenére is arculütésként hat a most elfogadott nyelvtörvény az ukrajnai magyar kisebbség számára. Nemcsak azért, mert másodrangú polgárrá degradálták az ukrajnai nemzetiségeket, hanem mert anyanyelvünk használatának korlátozásával létezésünket vonják kétségbe.
Amennyiben mégis hatályba lépne a nyelvtörvény, az nemcsak a nemzetiségek nyelvi jogait számolná fel, hanem egyben irreális elvárásokat is támasztana, ami a hétköznapok folyamán sem az etnikailag sokszínű, sem pedig a tisztán magyarlakta településeken nem működne az elvártaknak megfelelően Kárpátalján. – Nem értjük a gyakorlati alkalmazást. Hiszen tisztán magyarlakta településeken nincs értelme a törvény alkalmazásának, etnikailag vegyes területeken pedig már hosszú idők óta kialakult az együtt élők nyelvhasználatának szokásrendje, amit illene figyelembe venni – vélekedik Czébely Lajos.
A nemzetiségi iskolák diákjai is erőszakos ukránosításnak vannak kitéve
Fotó: MTI/Nemes János
A kelet-ukrajnai válság kirobbanása óta Ukrajna gazdasága romokban hever. Az országot gyakorlatilag a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) kapott kölcsönök tartják életben, a gáz árának csökkentésére pedig minden ígérettel ellentétben nem sok esélyük van, ugyanis a gáz piaci áron megvásárlása a Nemzetközi Valutaalappal való együttműködés fő feltétele. Tehát ha csökkenne a lakossági gáz ára, az IMF nem folyósítaná a kölcsönöket Kijevnek.
A sor hosszasan folytatható. Ukrajnában az egyhavi nyugdíj alig üti meg a 15 ezer forintot. Az életszínvonal lassacskán a létminimum alá esik, a gazdasági helyzet miatt pedig a munkalehetőség is egyre korlátozódik az ország szinte minden régiójában. Így a kárpátaljaiak többsége fiataltól az idősebbekig arra kényszerül, hogy elhagyja az otthonát.
Az utóbbi évek távlatából Csehország tűnik a legfelkapottabbnak a kárpátaljai munkavállalók körében.
– Eredetileg csak fél évre szerettem volna Csehországba költözni, de végül három év lett belőle. Még nem tudom, hogy haza akarok-e térni, vagy ami a legjobb kérdés, hogy érdemes lenne-e visszaköltözni. Mivel otthon nagyon kevés a munkalehetőség, de ha akad is, azt nagyon alulfizetik, nincs semmilyen remény az előrelépésre – magyarázza a 25 éves Krisztina, akinek eredeti szakmája divat- és stílustervező. Jelenleg televíziógyárban dolgozik napi nyolc órában, de a korábbi munkahelyén napi tizenkét órát kellett vállalnia.
De nem csak a stabil munka és a biztos fizetés reményében vándorolnak külföldre a kárpátaljaiak. Magyar és ukrán ajkú férfiak tömege menekül Ukrajnából, hiszen nem akar értelmetlen háború áldozata lenni. „Ez nem a mi háborúnk!” – hangoztatják a kárpátaljai magyar férfiak. Bár jelenleg nincs szó általános mozgósításról, úgy vélik, hogy nagyobb biztonságban vannak az országhatáron kívül. Hiszen bármikor pillanatok alatt változhatnak a körülmények, ameddig a polgárháborús helyzet nem rendeződik.
Hosszú a lista. Az erőszakos ukránosítás helyett ezeken kellene elsősorban változtatni. Egy csőd szélén lévő országból élhető Ukrajnát faragni. És ez az állam akkor talán joggal törekedhet majd arra, hogy az Európai Unió tagja legyen.
