Herczeg Ferenc a pártoskodást kárhoztatja. Az elszakított országrészek szobrai elkészülnek a fővárosban. Romániában egy álhír ürügyén magyarellenes tüntetéseket szerveznek. Prágában a magyar hallgatók egyetemre járását meg akarják akadályozni.
Arany Jánosnak, „Bihar halhatatlan szülöttjének” emlékére rendeznek költőversenyt a „hontalanná vált bihariak” a Vígszínházban, amiről a Pesti Hírlap november 28-án beszámol. Nyitóbeszédében Herczeg Ferenc kifejti: „A magyarság ma is kezében tartja a maga sorsát és rajta fordul meg, hogy dicsőségesen feltámadjon sírjából, mint feltámadott már annyi más eltemetett és halottnak hitt nemzet. A feltámadás útja az újjászületés. Ennek előkészítésében részt kell vennie az egész nemzetnek, minden férfinak és nőnek, aki méltóvá akarja magát tenni a magyar névre. Meg kell szűnnie a pártoskodás ősi átkának. Különös és tragikus körülmény, hogy a mi nagyeszű és nagyszívű magyar népünk nem tudja azt, ami az utolsó balkáni söpredéknek is veleszületett adománya: kit kell szeretnie és kit gyűlölnie.”
A Friss Ujság 28-án megírja, hogy az elszakított országrészek szobrai a Szabadság téren már megtekinthetőek. „A keleti országrészt ábrázoló szoborművet Pásztor János készítette és a szobor Csaba vezért ábrázolja, amint a kopjához láncolt Erdély bilincseit széttöri. Nyugat szobra Sidló Ferenc alkotása és hű kifejezője annak a fájdalomnak, amelyet Nyugat-Magyarország érez Szent István koronájától való elszakítása miatt. Észak szobrát Strobl Alajos mintázta és a keresztre feszített Hungáriát ábrázolja a dacos elszántsággal mellé húzódó tót fiúval és a felvidéki kuruc harcossal. A déli részek szobra Szentgyörgyi István műterméből került ki és azt ábrázolja, amint a búzakévék között dacosan álló sváb leány hűségesen simul a mögötte álló magyarhoz.”
A Magyarország arról ad hírt 24-én, hogy „Megszüntetik Erdélyben a régi magyar vármegyéket”. A románok politikai körzeteket csináltak, „úgy állítván ezeket össze, hogy minden politikai kerületben lehetőleg oláhok legyenek többségben. Igen természetes, hogy ily módon a leglehetetlenebb alakulások jöttek létre, földrajzilag egyáltalán össze nem függő területeket kapcsoltak egy-egy kerületbe.”
Sidló Ferenc Nyugat-szobra a budapesti Szabadság
téren
A Budapesti Hírlap közli 24-én: „A bécsi kommunista sajtó nemrég világgá kürtölte, hogy a Nagyváradon halálra ítélt Csécsi Nagy Imre huszárezredes fiai, hogy bosszút álljanak édesapjuk elítéléséért, a Margit körúti fogház előtt többedmagukkal megtámadtak egy Morár Teofil nevű budapesti román orvostanhallgatót, akit embertelenül megkínoztak, s végül holttestét a Dunába dobták. […] az egész hír szemenszedett koholmány, mert ez az orvostanhallgató ma is a legnagyobb nyugalomban él Budapesten”. Kiderül: „Száz népgyűlést akarnak rendezni az oláh politikusok Erdélyben és Oláhországban a magyarság ellen. Az első ilyen nagyarányú népgyűlést Bukarestben tartották a múlt vasárnap […] Francu Amos, az első erdélyi romántanács volt elnöke […] a következőket mondta: […] A mostani meg az eddig elszenvedett bántalmakkal szemben túszul kell venni a területünkön élő magyar püspököket, mágnásokat és úriembereket.
Ivanitescu, az oláh képviselőház alelnöke arra kérte a tömeget, ne tűrje a magyarok inzultusát és fegyverrel szerezzen érvényt annak, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a románoké legyen.”
Az Ujság 27-én arról tudósít: „A prágai egyetem cseh diáksága két héttel ezelőtt memorandumot intézett a közoktatásügyi miniszterhez, amelyben követelte, hogy távolítsák el a prágai egyetemről a magyar hallgatókat […] a diákok tegnap népes gyűlést tartottak és elhatározták, hogy a magyar hallgatókat még erőszakkal is távol tartják az előadásoktól, s meg is tettek minden intézkedést, hogy a magyar hallgatóknak az egyetemre való belépését lehetetlenné tegyék.”
A Magyarország „Este tíz óra” című 23-i vezércikke az ország gazdasági mozgásterére világít rá. „Budapestnek már régen megszűnt az éjszakai élete, most megszűnik az esti élete is. Este tíz órakor becsuknak minden nyilvános helyiséget, csak a vendéglők és korcsmák maradnak nyitva. Rideg, barátságtalan, kihalt lesz az utca, ráborul a városra az a rettenetes csend, az a megmerevedett nyugalom, amely sokkal inkább hasonlatos – egy világvárosban – a temető csendjéhez, mint a kisvárosok prűd szolidságához. Kevés a szén, takarékoskodni kell vele – értjük.”
A közhangulatot tükrözik Krúdy Gyulának a Magyarországban 28-án publikált sorai.
„A megcsonkított Magyarországon csonka lett még az esztendő is; immár évek óta nem tudunk a kalendáriomi örömökről, boldog nyárról, kövér őszről; vidámkodó, pirosarcú télről; csak a szenvedések és szegénységek szaporodnak patkány-bőséggel, amint egy-egy lap fordul a naptárban; és a régi, furcsa apróságokkal, kicsiny, sokszoros örömökkel, kedv- és étvágyváltozásokkal, ó-emberek által előírt teendőkkel, imádságokkal, névnapokkal teli kalendáriom hasonlatos lett egy olyan könyvhöz, amelyet a fordító vagy átdolgozó keze megrövidített, hogy papirost és munkát takarítson, a vidám részleteket kifelejtette, kihagyogatta, csak a szomorúság, bánat leveleit vette hűen…”
