Ütközés a jéghegynek

Talán csak a Gondolat Kiadó a megmondhatója, miért volt olyannyira sürgős Forgács Imrének az Európai Unióról szóló könyvét éppen úgy megjelentetnie, hogy már a májusi európai parlamenti választási eredmények se férjenek bele, az Európa új vezetőgarnitúrájáról szóló döntések meg végképp ne. Így aztán az olyan fejezetcímek, mint például az Új francia–német tandem: Macron és Weber, szinte már nyomdamelegen idejétmúlttá teszik a kevesebb mint kétszáz oldalas, brosúraszerű könyvecskét. Mint emlékezetes, a hegyek addig vajúdtak, míg egeret nem szültek, de annyira jelentéktelen egeret azért nem hoztak világra európai bizottsági elnöknek, mint a semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkező Manfred Weber.

Mindettől persze érdekes lehetne egy jó könyv az Európai Unióról, és a könyvecske számos pontján úgy tűnik, Forgács Imre rendelkezik is a témához szükséges intellektuális rálátással, ám a szellemi értelemben is tartós munkával ezúttal adós maradt – és nem csak a különös nyomdai határidő miatt. Egyes részeknél, mint például a görög adósságválság vagy az amerikai ingatlanpiaci buborék, kiviláglik a politikusként – a Bajnai-kormány igazságügy-minisztereként – ma már feledésbe merült szerző elemzőkészsége. Ennél is érthetetlenebb, hogy más szövegrészek még publicisztikai szinten is felületesek: ezeket Forgács Imrének az általa populistának nevezett politikai erőktől való páni félelme uralja. A szerző annyira retteg tőlük, hogy még kísérletet sem tesz a megértésükre, miközben egész testével védelmezi tőlük az olvasót és az Európai Uniót. „A globális problémák kezeléséhez azonban a populisták primitív ellenségkeresése biztosan nem lesz elegendő” – állapítja meg egyik utolsó mondatában. De zavaró, hogy egy más ponton jó analitikusnak bizonyuló írástudó beérje például annak rögzítésével, hogy Olaszországban váratlanul felbukkant 600 ezer afrikai bevándorló, minek nyomán pedig szárba szökött a „populizmus”. Ez ugyanis lakosságarányosan annak felel meg, mintha Magyarországon hirtelen 90 ezer migráns jelenne meg, és csecsebecseárusként próbálná megkeresni a betevő falatra valót. Populizmus ide vagy oda – ebből inkább nem kérnénk.

A kiadónak érdemes lett volna eltanácsolnia a szerzőt attól is, hogy erőltesse a Titanic-hasonlatot. Ez publicisztikiai fordulatnak még el-elmegy, egy hatvansoros napilapos vezércikkben talán fent is lehet tartani, kétszáz oldalon azonban úgy hat, mintha kétszáz tengeri mérföldön át kellene kapaszkodnunk ugyanabba a kötélbe. Fárasztó. Az Európai Unió láthatóan nem ütközik jéghegynek, hanem válságnak nevezett eseménysorokat él át. De ezekből rendre némileg átalakulva kerül ki, ha megújulva azért nem is feltétlenül. Történetesen Brüsszelben dolgoztam, amikor 2005-ben két kulcs-országban, a franciáknál és a hollandoknál is elbukott a népszavazás az EU-alkotmányról. Akkor nagyon erős volt a „válságozás”, de a görög adósságválság és a migrációs krízis idején is uralkodott némi pánikhangulat. Azonban az EU létéhez sokkal erősebb érdekek fűződnek annál, mint hogy ilyen bukkanók miatt engedjék eljelentéktelenedni. Jéghegynek ezúttal egészen más ütközött – az intellektuális kihívás jéghegyének.

(Forgács Imre: Titanic Európa? Válságok és remények. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 194 oldal. Ára: 2500 forint)