Csakhogy Hitler tárgyalódelegációjának tagjai zsarolták Horthyt, hogy lemondás esetén szabad kezet adnak a szlovákoknak, a horvátoknak és a románoknak Magyarországgal szemben. Az első és a második bécsi döntés nyomán a Magyarország javára megvalósult határrevíziók után el lehet képzelni, mi történt volna ez esetben. A feltámasztott kisantant hadosztályai eleve részt vettek a német megszállás előkészítésében.
Keegan a 476. oldalon folytatja a Magyarországra vonatkozó események leírását. Mint fogalmaz: „A magyar kormányzó, Horthy ellentengernagy azonban elkövette azt a hibát, hogy a Barbarossa hadművelet keretében hadba vitte őket (a magyarokat) a Vörös Hadsereg ellen, amelynek felszerelésük hiányossága okán nem lehettek méltó ellenfelei, mihelyt a Wehrmacht megvonta tőlük védőpajzsát.” Itt alighanem két dátum csúszott össze. A Barbarossa hadművelet ugyanis 1941. június 22-én indult Oroszország ellen, a doni 2. magyar hadsereg azonban csak egy évvel később, 1942 kora nyarán vonult ki az oroszországi hadszíntérre.
Ugyanakkor az 1942 januárjában Budapesten tárgyaló Ribbentrop és Keitel a teljes magyar hadsereg keleti fronton való bevetését követelte. Követelte, nem kérte. A határrevíziók és az akkor még relatív függetlenség árát meg kellett fizetni. Kompromisszumos megoldásként végül a 2. magyar hadsereg 207 ezer fős személyi állománnyal vonult ki a német–szovjet arcvonalra. Ám a hátországbeli biztosító-megszálló feladatok helyett a Don folyó menti harcoló frontszakasz állásainak a megszállására szólt a parancs. Szemközt, a folyó másik oldalán a Vörös Hadsereg ásta be magát. Nem sokra rá, 1943. január 12-én a doni hadsereg sorsa megpecsételődött.
