Vízitorma

Egyre több koreai filmet vetítenek a mozik, Budapesten pedig már koreai filmfesztivált is tartanak, miközben a Rolling Stone zenei magazin arról ír, hogy a BTS nevű K-pop banda a „világ legnagyobb együttese”. ­Hadseregként szerveződő rajongókkal turnézó fiúbandák és az első feliratos film Oscar-fődíja: miként vált kulturális szuperhatalommá Dél-Korea?

„Jó halál” tanfolyam résztvevői Szöulban. A szélesebb körű helyi hagyományok is terjednek. Fotó: Reuters Fotó: Heo Ran

A tavalyi filmes díjszezon sztárja egyértelműen Pong Dzsunho és Élősködők című filmje volt: útja az Arany Pálmától egészen az Oscarig vezetett, no de vajon miért pont egy dél-koreai film lett az első nem angol nyelvű mű, amely megnyerte az Amerikai Filmakadémia fődíját, azaz a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát? Az Élősködőket aztán idén követte a szintén dél-koreai Minari, amely az Arany Glóbusztól a Baftán át az Oscarig szintén számos díjat és jelölést zsebelt be, a koreai mozi azonban csak egy apró fodrocskája a nyugati világot is szép lassan meghódító „hallyu”-nak, azaz a Dél-Koreából induló popkulturális hullámnak.

Mentolos cukorkák

Ami a filmművészetet illeti, az első nemzetközi sikert Park Csanuk filmje, az Oldboy aratta, amely első dél-koreai filmként lett igazán sikeres Európában és az Egyesült Államokban is. A tavalyi év végén koronavírusban elhunyt, inkább lassú tempójú, szerzői művészfilmes Kim Ki-duk nevét szintén sokan ismerhetik akár hazánkban is, hiszen Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmjét nagy sikerrel forgalmazták Magyarországon. Aztán ott van még Li Csangdong, aki elsőként kapott meghívást az Amerikai Filmakadémia gálájára, a 2018-as Gyújtogatókat a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában jelölték. Li alapozta meg ráadásul az összefoglaló néven New Korean Cinemának (új koreai mozi) keresztelt mozgalmat Peppermint Candy (Mentolos cukorka) című filmével, melyben egy nehéz sorsú ember életútján keresztül összefoglalja Dél-Korea történelmét 1979-től egészen 1999-ig.

Az ázsiai filmipart a horror zsáner tette először népszerűvé a nyugati nézők körében, a kétezres években tele voltak a hazai videótékák ezekkel a filmekkel, ennek köszönhetően pedig az átlag magyar vagy amerikai néző számára ma már sokkal befogadhatóbb az ázsiai filmművészet, mint mondjuk a nyolcvanas-kilencvenes években. Pong Dzsunho rendező nem csupán rábírta a lusta Hollywoodot, hogy feliratot olvasson, de már négy darab Oscar-szoborral a kezében távozott (a legjobb film, a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában) a tavalyi Oscar-gáláról, és rögtön minden idők legsikeresebb dél-koreai filmrendezőjévé avanzsált.

„Jó halál” tanfolyam résztvevői Szöulban. A szélesebb körű helyi hagyományok is terjednek. Fotó: Reuters

Őt követően a Munyurangabo című, amatőr színészekkel forgatott, dokumentarista stílusú első játékfilmje után az USA-ban élő Lee Isaac Chung Minari című filmjével robbant be a semmiből. A nagymamájának dedikált, önéletrajzi ihletésű mozi sikerei a 2020-as Sundance Filmfesztiválon kezdődtek, majd idén februárban már Arany Glóbuszt nyert a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, és hat Oscar-jelölést is bezsebelt, a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrot pedig haza is vihette, stílusosan a nagymamát megformáló Jun Jodzsong színésznő.

A minari a vízitorma egy koreai változata.

A növényről elnevezett alkotás pedig egy öttagú bevándorló család meséje, amely valahol Arkansas államban, a nyolcvanas években játszódik. Mégsem a világ túlsó feléről érkezett család kívülállóságáról szól, hanem a családtagok eltérő vágyai, motivációi okozta feszültségekről: az apa rendíthetetlenül hisz az amerikai álomban, ezáltal viszont hatalmas anyagi és érzelmi kockázatnak teszi ki szeretteit. A konzervatív Reagan-érában az emberek még őszintén hittek abban, hogy bárkivé válhatnak kemény munkával és eltökéltséggel. A Minari szépsége pedig nem az újdonság erejében vagy koreai gyökereiben rejlik: egyetemes történetet mesél a megbocsátásról, a család megtörhetetlen egységéről, és arról, hogy a szeretet végül mindent felülír. (A filmet június 17-én mutatják be a magyar mozik.) Ez a csendes, természetközeli módon fényképezett, lassan csordogáló kis dráma mégis világhódító utat járt be: vajon mi a titka?

Hallyuwood sikere

A folyamatot kicsit messzebbről nézve azt láthatjuk, hogy Dél-Koreában az ún. 386-os generáció, azaz a hatvanas években született, politikailag aktív nemzedék nagyban hozzájárult a diktatúra lebontásához. Nekik már volt lehetőségük az utazásra, külföldi tanulmányokra, amikor pedig a kilencvenes években hazatértek, tudásukkal óriási fejlődésnek indították az országot – nem csupán a filmiparban. A kulturális bummhoz persze hozzájárult az ország gazdaságának drámai fejlődése is. Összehasonlításképpen: az egy főre jutó GDP 1961-ben Dél-Koreában 94 dollár volt, míg 2018-ban 31 363 dollár, az ország vezetősége pedig konkrét lépéseket tett a koreai kultúra nemzetközi megismertetése érdekében.

Tudatosan pályáztak már a hetvenes évektől a nyári olimpiai játékok megszervezésére, ez 1988-ban sikerült is: az ázsiai kistigris úgymond ekkor lépett a világ színe elé.

„Hallyuwood” sikere a holly­woodi és az ázsiai filmes hagyományok találkozásában rejlik, Dél-Korea sikere pedig abban, hogy megteremtette az amerikai álom után szabadon kvázi a koreai álom koncepcióját. Szerintük ugyanis nem kell magától értetődőnek lennie annak, hogy a lakosok által fogyasztott populáris kultúra az Egyesült Államokból vagy Japánból érkezik, lehet helyettük koreai filmeket nézni és koreai zenéket is hallgatni. Kim Jongszam dél-koreai elnöknek állítólag a kilencvenes évek derekán egyszer azzal érveltek a nemzeti kulturális és szórakoztatóipar fellendítésének szükségességéről, hogy összehasonlították az 1993-as Jurassic Park amerikai sikerfilm és a Hyundai bevételeit: az eredmények azt mutatták, hogy a film nyeresége nagyobb volt, mint másfél millió eladott jármű értéke. Az ország pedig lépett.

Saját értékeit képviseli, az 1999-es nagy sikerű Shiri című alkotás például az Észak- és Dél-Korea közötti konfliktusról szólt, a film bevétele pedig otthon még a Titanicét is meghaladta.

A Motion Pictures éves összegzése szerint 2018-ban Dél-Korea filmes bevétele a negyedik legnagyobb volt az Egyesült Államokon kívüli piacokat tekintve, értéke elérte az 1,6 milliárd dollárt. Összehasonlításképp, az USA filmes bevétele 2018-ban a Hollywood Reporter szerint 11,9 milliárd dollár volt, számos filmszakértő éppen ezért már úgy tekint Dél-Koreá­ra, mint a világ filmkészítésének harmadik pillérére Hollywood és Európa után. Eközben egymás után érkeztek más területeken is a nemzetközi sikerek: a 2002-es labdarúgó-világbajnokság, a 2018-as téli olimpia, a kétezres évek közepétől egyre népszerűbbé váló K-Pop (dél-koreai popzene) együttesek, PSY elsőként egymilliárd megtekintést elérő Gangnam Style című slágere.

Golyóálló Cserkészek

Egyesek szerint a K-pop sikere abban rejlik, hogy egyáltalán nem a hagyományos módon közelíti meg a marketing fogalmát. A koreai sztárok úgynevezett fan service-szel állnak a rajongók rendelkezésére, ami nagyon közeli sztár-rajongó kapcsolatot jelent. Kiszolgálják őket, aktívak közösségi oldalaikon, különleges találkozókat és kihívásokat hirdetnek nekik, lemezeikbe pedig mindig tesznek valami kis pluszt, hogy rajongóik ne az internetről töltsék le a zenét, hanem meg is vásárolják az albumaikat. A Billboard 2011 augusztusában elindította a saját K-pop-toplistáját, de a YouTube is külön műfajként kezeli a K-popot. Az együttesek közül kiemelkedik a 2020 legsikeresebb bandájának titulált, már Grammy-jelölt szöuli héttagú fiúegyüttes, a Pangthan Szonjondan (szó szerint: Golyóálló Cserkészek), azaz a BTS. Óriási rajongótáborral rendelkezik, többek között hazánkban is, akik ARMY-nak, azaz hadseregnek nevezik magukat. Klipjeinek többsége bőven százmilliós nézettség fölött jár a YouTube-on, és ha nem is egyezik az ízlésünkkel, azt azért meg kell hagyni, profi módon megírt és előadott dalokról van szó, profi videókkal.

A Korea Foundation 2020-as felmérése szerint a hallyu rajongóinak száma összesen százmillióra nőtt világszerte, Amerikában pedig mintegy harminc százalékkal ugrott meg az előző évhez képest, 15 millió főre tehető itt a koreai kultúra iránt érdeklődők száma. Gyakori kritika, hogy a koreai hullám csupán kereskedelmi árucikk, a kapitalizmus végterméke, amely nem szól másról, mint hogy a koreai cégek meghódíthassák kapcsolt áruikkal a külföldi piacokat. Hiszen akinek megtetszik a héttagú fiúcsapat, annak el lehet adni a koreai divat-, szépségápolási vagy éppen elektronikai termékeket is. A koreai állam mindenesetre támogatja a hallyu-termékeket, amiben ma is az ország globális versenyképességének kulcsát látja.