Ismeretlen hősök állnak Skywalker mögött

A kétévados Andor-sorozat politikai intrikákról, morális határátlépésekről és a Lázadás árnyékos kezdetéről mesél, fénykardozó jedik és látványos űrcsaták nélkül.

Az előzményfilmhez végül előzménysorozat is készült – más nemigen jöhetett szóba, hiszen a történet főhősei mind feláldozták magukat a Scarifon, a Disney pedig évek óta próbálkozik felzárkózni a Netflix mögé a streamingpiacon, így a balul elsült folytatástrilógia óta következetesen a Disney+-ra gyártja a Star Wars-tartalmakat. A Csillagok háborúja ezzel a dömpingszerű jelenléttel rengeteget vesztett a saját jelentőségéből és a mítosz erejéből, így már aligha fogja körbelengeni az a mozimágia, ami régen még a franchise sajátja volt.

A sorozat alkotója a Zsivány Egyes egyik forgatókönyvírója, Tony Gilroy, aki íróként, producerként és rendezőként is inkább a komolyabb hangvételű politikai thrillerjeiről ismert (A dolgok állása, Michael Clayton), és a kétévados Andorban is arra törekedett, hogy morálisan a szürke zónában mozgó karakterekkel, a lehető legföldhözragadtabb módon mesélje el a Lázadás születését. Az Andor világát bátor Jedi-lovagok és vagány vadászpilóták helyett hétköznapi bürokraták, hivatalnokok, birodalmi felügyelőtisztek és szenátorok népesítik be, akik nem válogatnak az eszközök között, játszanak bármelyik térfélen is. Gilroy sikerrel festette fel, hogy a mindent kontrollálni igyekvő, nyomasztó és rendkívül önkényesen működő Galaktikus Birodalom árnyékában miként szervezkednek a Lázadás vezetői, hogyan szereznek pénzt és fegyvereket, játsszák ki egymás ellen a birodalmiakat, vagy hogy éppen milyen érdekellentétek feszítik őket is – de leginkább azt, hogy mi mindent áldoznak föl.
Ha a Zsivány Egyesnél arra panaszkodtam, hogy valójában Diego Luna karaktere, Andor a főszereplő, a nevét viselő sorozatban ez sokszor épp ellenkezőleg van: az illúzióival fokozatosan leszámoló tolvaj csak egy figura a terebélyes sakktáblán, és az ő kalandos küldetéseinél gyakran sokkal érdekesebb, hogy miként machinál a háttérből mindent átlátó Luthen (Stellan Skarsgard), vagy hogy lebukik-e a Lázadást titokban a családi vagyonából segítő Mon Mothma szenátor (Genevieve O’Reilly). Utóbbi karakteríve azért is izgalmas, mert általa többet láthatunk a Star Wars-világnak képmutató arisztokráciájából is, míg Luthen különösen megkapó és következetes lezárást kapott a második évad végén. A sorozat ezzel párhuzamosan a birodalmi hierarchiába is sokkal mélyebb betekintést enged. A tisztek nemcsak a lázadókat üldözik elszántan, hanem egymással is acsarkodnak, és néhányan közülük titokban a Lázadásnak kémkednek vagy a Halálcsillag megépítésén ügyködnek, a második évadban így tér vissza a Halálcsillag munkálatainak vezetője, Orson Krennic (Ben Mendelsohn) is. Az Andorhoz képest viszont már a Zsivány Egyes is inkább csak egy könnyed tündérmeseként hat.
Az Andornak már az első, sokszor nagyon ráérős ritmust diktáló évada is sok dicséretet kapott, de engem csak a második évadra győzött meg, ahogy az összetartó szálak egyre közelebb értek egymáshoz, és ahogy a széria végül elérte, hogy legalább annyira izguljak ezért a fél tucat másodvonalbeli figuráért, mint gyerekként Luke vagy Anakin sorsáért. Az Andor világa mégis túl rideg hozzá, hogy igazán a szívünkhöz nőhessenek a karakterei, de az egyik legjobban megírt és legkövetkezetesebb széria, amit mostanság megnézhetünk. Ugyanakkor, dacára a sok birodalmi egyenruhának és ütött-kopott járműnek, az Andor nemcsak felnőtteket célzó hangnemével tűnik ki, hanem azzal is, hogy az a bizonyos Star Wars-hangulat lényegében sosem kerít a hatalmába nézés közben. Hogy ez kit mennyire zavar, az viszont már csak egyéni ízlés kérdése.