Csuang-ce hatalmas, vén tölgyfája áll a hegyen, és ennyi. Semmire nem lehet használni: nem jó bútorfának, de még tüzifának sem. A göcsörtös, megkérgesedett őslény teljesen használhatatlan. Egyszerűen csak itt áll, és létezik. Léte önmagáért való, ezért nem lehet eszköze semminek. Ahhoz túlságosan magasrendű.
Csontváry magányos cédrusa ugyanilyen. Madárszerű, gyökérszerű, emberszerű: benne van minden. És hasonlóképp haszontalan, mint a kínai tölgy. Az ember annyit tehet a lénnyel, hogy ünnepi ruhát ölt, elzarándokol hozzá és körültáncolja. Örül neki, mert benne látja a lét ősszobrát. Szereti.
A Börzsönyben él egy több száz éves, hatalmas hársfa. Egyik karja már letört, az élő fa teste mellett hever az avarban. De az öreg hárs lombja még minden tavasszal kizöldül. Uralja a nyiladék látképét, amely mellett áll. A táj centruma ez a haszontalan életmúzeum.
A táj mindig több, mint fák, madarak és hegyek halmaza. A táj a bennünk élő természeti lélekképe. Érzelmi tér, amely a külső tapasztalatot, a látott erdőt belülről fűti. Bármerre menjünk, visszük magunkkal a táj örök fogalomképét. Ez a belső természet áldja bennünk az erdőt, amelyben épp sétálunk, szerethetővé.
A táj belső képe éppen úgy áll természetfelfogásunk középpontjában, mint Csuang-ce tölgye, Csontváry cédrusa, vagy a börzsönyi hársmatuzsálem. Csendben szétárasztja bennünk a haszontalanság dicséretét, azt a háttértudást bízva ránk, hogy életünk akkor a legtartalmasabb, ha felhasználhatatlan. Ha önmagáért való. Ha önmagában elegendő. Ha magasrendű.
A külvilág zaja persze igyekszik elnyomi ezt a hangot. Űzne kifelé magunkból, ránk erőltetve egy olyan élet szokásait, attribútumait, gondolkodását, amely majd úgy szárad föl utánunk, mint egy tócsa, ha eljön az ideje, hogy jöhessen utánunk a következő diadalmas fogyasztó. A világ kikergetne bennünket a használhatóba, oly mértékben körülbástyázva életünket használati tárgyakkal, hogy végül magunk is tárggyá olvadunk.
A középpont így lesz perifériává. A bölcsesség így lesz egy véleménnyé a sok közül, amelynek értéke – hiszen demokrácia van – ugyanannyi, mint akárkié. De ott kint, a természetben elfelejthetjük a használat történeteit. (Persze ott sem könnyű. Az erdőben is rendre föl-fölzúg egy láncfűrész, eldübörög mellettünk egy farönköket szállító monstrum.)
Néha beszélgetni sem kell ahhoz, hogy fölmérhessük, ki hallja ezt a belső hangot és ki nem. Aki szemetel az erdőn, az biztosan nem. De aki a természetet járva leül a patak mellé és hosszan, ráérősen elmereng, az – hiszek benne – biztosan meghallja. Mert eredendően hallónak születünk mindannyian. Azaz: embernek.
Eszembe jut Sándor Gyuri zseniális jelenete. „Halló! Szülészet? Keresek egy embert. Várok.”
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
