A látvány teljesen váratlanul ért: épp a parkolóház felé tartottam, ahol a kocsit hagytam. A szellemkutya az ablakban állt, mögüle vöröses bolygófény szűrődött ki. A csipkefüggöny az állat menyasszonyi fátyla volt. Mivel hajlamos vagyok a miszticizmusra, azonal telefont ragadtam, és megörökítettem a döbbenetes látványt. Aztán közelebb mentem a látomáshoz, elolvastam a réztábla feliratát. Nem kellett volna. A misztikus homály azonnal eloszlott; mögüle – akár a vörös nap a függönyön át – előtört a jól ismert hétköznapi érzés: a szokásos kóklerséggel állok szemben.
Távolság kell ahhoz, hogy a hétköznapi dolgok misztikus fényben ragyogjanak föl. Homály. A legszebb természeti jelenség a köd. A legjelentéktelenebb erdőcskét is metafizikus vadonná ragyogtatja. Aztán a Nap fölszívja a párát, és kiderül, hol is vagyunk valójában.
Az ember, mióta ember, rajong a dolgokat megszépítő távolságért. Véges lény, de elméje állandóan a távolba, a ködbe, az ismeretlenbe, a végtelenbe tör. Képtelen beletörődni abba, hogy létezésének horizontja földi. (Ez akkor is így van, ha az emberiség millió fényévekre küldi rádióhullámait. Mert az ember – ahogy Lem írja a Solaris-ban – nem az univerzumot akarja megismerni, csak a Földet kiterjeszteni.)
A távolság álma hívta életre a metafizikát is. Alapgondolata az, hogy az evilágnak egy másik világban kell gyökereznie. A phüszisz, a természet világa a fizikai sík. Ennek alapja a túliban van: meta ta phüszika: a természeten túl. Sokan le akartak számolni a metafizikával, mondván, hogy semmi szükség nincs két világra, egy bőven elég. Ráadásul a másik világ teljesen transzcendens, márpedig a transzcendencia lényege, hogy soha semmit nem tudhatunk róla. Akkor meg minek, kérdezték, akik világosságra vágytak.
Hogy minek, azt nem tudom, de azt tudom, hogy a metafizika mindig visszacsempészi magát gondolkodásunkba. A logikai pozitivisták például a metafizikától való megszabadulás vágyától vezérelve abból indultak ki, hogy csak kétféle kijelentést fogadnak el igaznak: azokat, amelyek tapasztalati tényen alapulnak, valamint a matematikai kijelentéseket. Csakhogy fölmerül a kérdés: ez az alaptétel vajon tapasztalati ítélet vagy matematikai kijelentés? Sajnos egyik sem. Velejéig metafizikai.
Kell az a kis köd, na. Kell az a hit, hogy ha a végtelent nem is látjuk be soha, legalább beszélni tudunk arról a létsíkról, amely ott gomolyog valahol. Hogy aztán ennek a valaholnak milyen nevet adunk, az ízlés, neveltetés vagy lelki alkat kérdése. Semmi,
Isten, Lét, Szellem, az ideák birodalma, a transzcendens, a metafizikai, és még ki tudja, hány álnéven bujkál elménk vadonjának bozótjaiban. Boldogabb időkben ebből az erdőből mitikus lények léptek elő, hogy a tisztás ragyogó fényében lelkesítsék élhetővé a borzalmat. Mára ezek az istenek, félistenek és hősök múzeumok száraz szoborcsarnokaiba költöztek. A kultúrafogyasztó turistahordák olykor elárasztják ezeket a léttörténeti holtágakat. Talán eszükbe jut közben valami, talán nem.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
