Na, erről azonnal Platón és Arisztotelész egyik vitája jutott eszembe. (Jó, tudom, hogy beteg vagyok, mert mindenről Heidegger, Rilke vagy valami görög izé jut eszembe. Nem tehetek róla.) Megtorpantam hát a tó nádasa mellett, és rögtönzött előadást tartottam áldozatomnak, amely egyben arra is jó volt, hogy magam is összeszedjem gondolataimat. (Erről meg most eszembe jut egy Kleist-esszé, A gondolat folyamatos születése a beszéd során, de ebbe most nem megyek bele, talán majd máskor.)
Platón egyik etikai tétele a következő volt: a rossz cselekedet a jó tudásának hiányából fakad. Aki tudja, hogy mi a jó, az teszi is. Tanítványa erre azt felelte, hogy ez tévedés, hiszen számtalan esetben olyan ember tesz rosszat, aki amúgy tisztában van vele, mi volna a jó, csak az éppen nem áll érdekében. Elmerengve e vitán végül arra jutottam, hogy talán mégis Platónnak van igaza. Mert mi van akkor, ha ő nem ugyanazzal a jóságfogalommal dolgozott, mint amivel bohó nebulója, Arisztotelész. Ebben az esetben a platóni jóságfogalom átfogóbb, organikusabb, holisztikusabb, mint az arisztotelészi. És akkor mindenki, aki rosszat tesz, azért teszi, mert nem tudja, hogy pillanatnyi érdekek mellé odaállni a tudott jó ellenében: létrontás.
Emlékhólabda-szerűen ezek jutottak eszembe az ukrán háborúról. Mert az okos biztonságpolitikai és politológus szakértők most elmondják nekünk, hogy itt valójában nem arról van szó, amivel a plebset etetik. Szó sincs a nyelvtörvényről, az ukrajnai orosz kisebbség jogairól, szenvedéséről. Egyszerűen arról van szó, hogy Oroszország nem szeretné, ha NATO-tagállamok gyűrűje ölelné nemzetét. Ezért folyik a harc valójában. (Mindeközben jeles szakértőink általában olyan felkent arcot vágnak, mintha adeptusaikat, azaz bennünket, tévénézőket most avattak volna be a végső, már-már emberfölötti tudásba.)
Innen nézve azon interpretátorok humanista hevülete, akik a szenvedő kisebbségekről, a szolidaritásról, a segítségnyújtásról beszélnek, vicc, hiszen e háború gyökerét, lényegét (vagy ha úgy tetszik: mondanivalóját) nem a kisebbségi sors mélyen emberi kérdése felől lehet megközelíteni, hanem a nyers stratégiai érdekek szempontrendszere felől.
De mi van akkor, ha a humanistáknak van igazuk? Mi van akkor, ha a realitás nyers szükségszerűségében gondolkodó politikusok, akik háborúkat indítanak egymás ellen, és akik úgy képzelik, hogy titkosszolgálataik és tanácsadóik segítségével a világfolyamatok mélyéig látnak, valójában vakok? Mi van akkor, ha a legmélyebb, legreálisabb igazság mégiscsak a másik ember sorsának, szenvedésének, életének megértéséből fakad?
Tudom, ebből a megértésből nem lehet világhatalmat, uralmi stratégiát, világirányítói nimbuszt építeni. De mi van akkor, ha az efféle dicsfény egyetlen igaz ember tiszta tekintetétől nyomtalanul kihuny?
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
