időjárás 37°C Huba 2022. augusztus 19.
logo

Elmarad a szombat reggeli légi parádé, a tűzijátékról holnap délben döntenek

Mert kell egy csapat

Végh Attila
2022.05.27. 07:30
Mert kell egy csapat

Nagyon unom a sportolókkal készült tévéinterjúkat. Az előre elvárható közhelyeső általában megered, bőrig ázunk benne mindannyian: a riporter, az alany, a néző. Az unalmas, gondolatokat nélkülöző agyműködés szülte sportolómondatok olyanok, mint annak idején a mozgalmi dalok: adott helyen és időben kötelezően el kell énekelni őket, mert így illik.

E gyarló mondatok közül az egyik leggyakoribb akkor hangzik el, amikor az általában szintén zsibbasztóan gondolatmentes riporter ekképp vallatja aktuális áldozatát:

Mit éreztél, amikor végül sikerült belőni a gólt?

Erre általában a következő dal röppen ki az alany szájából:

Nagyon örültem, de nem annak, hogy én lőttem a gólt, hanem hogy a csapatnak segíthettem ezáltal, mert ez a legfontosabb.

Próbáljuk most túltenni magunkat azon, hogy e toposz puszta fölelevenítése is több száz agysejtünket küldte a végső pusztulásba, és nézzünk mélyebbre! Mert miről van itt szó? Mi az ontológiai jelentése annak, hogy a csapat fontosabb, mint én? A válaszhoz át kell gondolnunk, hogy mi is a játék. Mit jelent az, hogy egy kimért, vonalakkal határolt területet két térfélre osztunk, ahol két csapat másfél órán át kergetőzik?

A kijelölt játéktér mandala, azaz a világ makettje, a játék pedig életmodell. A játéknak saját világa van saját szabályokkal, amelyek minden játszóra nézve kötelezők. Aki ez ellen vét, azt száműzik a megszentelt térből, ahogy az ókorban száműzték a bűnösöket. A játékban minden csapat a saját területét védi, ez a hazája, és ha időnként ki-kicsap is prédára az ellenfél földjére, a bajban visszatér, hogy védekezzen. A játékban fontosak az egyéni képességek, de csak akkor, ha a játékos képes rá, hogy tehetségét a csapat szolgálatába állítsa. Jól összeszokott csapat gyakran tönkreveri kitűnő egyénekből összerakott, de nem egységes ellenfelét. Az egyénnek tehát gondolatban ki kell lépnie magából, és bizonyos távolságból, a csapat szemével visszanézni önmagára, így tervezve majdani lépéseit. (Nem véletlen, hogy amikor valaki igazán játékba lendül, azt mondjuk rá: önfeledt.)

Hans-Georg Gadamer fő művében (Igazság és módszer) a játékot a megismerés modelljének látja. A művészet filozófiája kulcsfogalmává nemesedő játék olyan modell, amely műalkotás és műélvező viszonyára mutat rá. Gadamer fölidézi a német Spiel szó eredeti jelentését: tánc. A játék folyamatos, véget nem érő, önmagát megújító, önmagáért való tánc. (Ezen a ponton már eltávolodunk a sportjátékoktól mint modelltől, amelyek Gadamer meglátása szerint mai küzdő, pénz áztatta formájukban éppen játékjellegüket veszítették el.) A természet pedig, ez a ciklikus, önmagába folyton visszatérő, folyamatosan megújuló és mégis változatlan lényegű mozgás nem más, mint a lét tánca. És mint ilyen, a művészet mintaképe, mondja a német bölcs.

A műalkotás hatása alatt álló ember megszentelt térbe lép. A művészet játéktere ez. Az ember itt eloldódik önmagától, és bizonyos távolságról – vagy ha úgy tetszik, bizonyos magaslatról – néz vissza magára. Ez persze nem történik meg, ha benne és a műben eleve nincs semmi közös. De ha van, ha tehát az ember képes rá, hogy a műtérbe bevonódjon, akkor a mű szelíden kicsalogatja magából, öntávolságot teremtve benne. Így nemesít. Mert ha távol vagyok önmagamtól, és képes vagyok rá, hogy a csapat, a nép, a világ, a lét, a természet szemével nézzek magamra, akkor lehetek valóban önmagam. Ha egy közmondással szeretném lezárni merengésemet, akkor azt mondanám: embernek azt nevezzük, aki el tud vonatkoztatni önmagától.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Merítő

Misztrál

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.