Szabadságkísérletek

Dippold Pálnak eddigi élete során három regénye jelent meg.

2023. 10. 27. 7:30
Forrás: Merítő - A szerző felvétele
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Dippold Pálnak eddigi élete során három regénye jelent meg. Egyik sem a szó hagyományos értelmében vett regény. Ennek megfelelően az első írásmű (műfajmeghatározó) alcíme: dokumentumeposz, a másodiké: saskönyv, a harmadiké: mozaikregény. A szerző nem úgy lát, ahogy a Gangesz hömpölyög. Nem érdeklik a nagyívű folyamatok, amelyek tolsztojosan fölszívják magukba az emberélet apró eseményeinek jelentését, hogy oktassanak bennünket. Őt az események maguk érdeklik, mert úgy érzi, hogy azok önmagukban olyanok, mint gyerekkorunk kihajtós képeskönyvei: az olvasó kinyitja a könyvet, melynek síkjából mesealakok türemkednek ki, és a jelenet önmagában megáll. A műfaji terminussal tehát nem érdemes tovább bíbelődni.

Az első mű, a Schwarzenegger el volt utazva a maga idejében nagy feltűnést keltett. Az akkori dúvadak, akiket összefoglaló néven csak posztmodern legényeknek nevezett az irodalomelméleti szakma, rászolgáltak a titulusra: jól megrángatták az alapokat, és kipróbálták, tényleg alkalmasak-e arra, hogy szópaloták épüljenek rájuk. Rákérdeztek arra, amire előttük senki nem kérdezett rá; ízekre szedték és másképp rakták össze az életet, amit a művészi szépérzésbe belepocakosodott polgárság és az ő olvasáskomfortjukat kiszolgáló irodalomtanító bácsik serege enyhén szólva úgy élt meg, mintha mindegyiküket egy-egy muraközi csődör rúgta volna tökön.

Schwarzenegger, alias Dippold Pál első szabadságkísérletének posztmodern dokumentuma 1993-ban jelent meg. Az irodalomban a posztmodern olyan, mint a punk a zenében: letakarítja a terepet. Az írói öngondolat katarzisa. 

Na, ez az első regény – amely, hasonlóan a másik kettőhöz, valójában nem regény, hanem létszilánkokból ragasztott tükör – annyira punk volt, hogy szerintem senki nem olvasta végig. A szerző „humán higanyként barométerezte” (copyright: Egyed Péter) olvasóit, és rajtuk keresztül, bennük, általuk, miattuk, értük a rendszert, az átkozott Kádár-érát, amelyet leváltottunk ugyan (kik?), de amely ott él azóta is minden félrecsúszott nyakkendőnkben. Jómagam, amikor letettem a könyvet, úgy éreztem, „elhagyott a közérzetem”. Ez a kötet szabadságharc volt, magánéleti, politikai és esztétikai értelemben is. Sex Pistols a magyar ugaron.

Hét évet kellett várnunk a következőre. A falu, ahol élek annak a ténynek köszönhető, hogy szerzőnk egy hetilaphoz szerződött, ahol sikerült a főszerkesztővel elhitetnie, hogy ő újságíró. Így jelenhettek meg hétről hétre ragyogó, publicisztikának álcázott esszéi. Erre az időre Dippold Pál lehiggadt, már nem rockkönyvet írt, de a lényeg továbbra is változatlan volt: a higanyozás. Az álújságíró reflektált különböző eseményekre, jelenségekre, tüneteket vett észre, de mindezt nem úgy, ahogy egy igazi zsurnaliszta tette volna (tehát mindenféle lelki-szellemi érzékenységet mellőzve), hanem úgy, ahogy egy író, aki tudja, hogy aki nem az örök életre rendezkedik be, az hülye. (Még akkor is, ha örök élet nem létezik. Sőt annál inkább.)

Eltelt húsz év, és jött a szintézis. 

A Vértérkép megmutatta, hova valók vagyunk. Ebből a könyvből is süt a Schwarzenegger el volt utazva kérlelhetetlen belső szabadsága, A falu, ahol élek tragédiákon keresztül megtalált harmóniája, a hazáé (amely fogalmat a magukat liberálisnak nevező újbolsevikok oly szorgosan igyekeznek lejáratni), de mindezt a szeretet melankóliája lélegezteti. Mert a szeretet mindig melankolikus, a lélektérkép mindig véres, és aki tudja ezt, az vérbeli író.

 

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.