Hét évet kellett várnunk a következőre. A falu, ahol élek annak a ténynek köszönhető, hogy szerzőnk egy hetilaphoz szerződött, ahol sikerült a főszerkesztővel elhitetnie, hogy ő újságíró. Így jelenhettek meg hétről hétre ragyogó, publicisztikának álcázott esszéi. Erre az időre Dippold Pál lehiggadt, már nem rockkönyvet írt, de a lényeg továbbra is változatlan volt: a higanyozás. Az álújságíró reflektált különböző eseményekre, jelenségekre, tüneteket vett észre, de mindezt nem úgy, ahogy egy igazi zsurnaliszta tette volna (tehát mindenféle lelki-szellemi érzékenységet mellőzve), hanem úgy, ahogy egy író, aki tudja, hogy aki nem az örök életre rendezkedik be, az hülye. (Még akkor is, ha örök élet nem létezik. Sőt annál inkább.)
Eltelt húsz év, és jött a szintézis.
A Vértérkép megmutatta, hova valók vagyunk. Ebből a könyvből is süt a Schwarzenegger el volt utazva kérlelhetetlen belső szabadsága, A falu, ahol élek tragédiákon keresztül megtalált harmóniája, a hazáé (amely fogalmat a magukat liberálisnak nevező újbolsevikok oly szorgosan igyekeznek lejáratni), de mindezt a szeretet melankóliája lélegezteti. Mert a szeretet mindig melankolikus, a lélektérkép mindig véres, és aki tudja ezt, az vérbeli író.
Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)
Merítő
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!