Merítő

Dippold Pálnak eddigi élete során három regénye jelent meg.

A thaumatista tudja, hogy minden fáj, ami fontos. Fáj a felejtés, de fáj az emlékezés is. Fáj a gyűlölet, de fáj a szeretet is.

A könyvsáska nép illúziót, álmot keres.

A nyugati médiateoretikusok a hatvanas évektől elég jól fölfejtették azokat a mechanizmusokat, amelyek révén a tévé irányítja a közgondolkodást.

Az abbahagyás kérdése nem csak az élsport területén izgalmas.

Nézem a Hosszú Katinkáról készült portréfilmet.

Dürer Melankóliáján a magába mélyedő angyal mögött, a háttérben hever a híres monolit, az érthetetlen formájú kőtömb.

Széttépett lény az ember. Sosem azonos aktuális önmagával, mert létezik egy potenciális önmaga is.

Csillagködök hunyorognak rá, némán robbannak távoli galaxisok, de külső képek nem érhetik el az űr belső végtelenjét.

Ez a századik Merítő. Talán helyénvaló, hogy tárcasorozatom századik darabja arról szóljon, hogy ez a századik darab.

Nietzsche szobra is voltaképp egy levágott fej. De mennyire más!

Régi nagy tervem, hogy természetfilmet forgatok Erdélyről.

Az emberi lét és az időbeliség kapcsolatának tekintetében három felfogás, három csoport rajzolódik ki.

Ez az új élettér a számok, a tények, az utilitarizmus, az új tudomány, a technika birodalma.

Az izgatottságot, amely elfogja a vaktában megszólalót, ma stressznek mondanák sokan.

Hatalom és uralom egymást sohasem fedi, mondja Hamvas Béla. Nos, relatív különbségek azért mégis akadnak.

Nagyon trendi, ha anyánkat Bélának hívják, vagy ha leendő kistestvérünket apa tervezi megszülni.

Hogy ki mennyire nosztalgikus, az, gondolom, lelki alkat függvénye.

De mi a cél? Talán hogy csináljunk valamit. Az életünkben, az életünkkel.

Visszatértem az eredethez, a forráshoz, abba a világba, amelyben még úgy éreztük, hogy szavainkat a természettől kaptuk ajándékba.