Valamikor az újkor hajnalán megindult az alattomos változás: az ember korábbi, természetes, létérzékeny életéből (vö. „költőien lakozik az ember” – Heidegger) kiköltözött, és elfoglalta új szellemi életterét. Ez az új lakhely valahogy megbízhatóbbnak, otthonosabbnak tűnt, mint a korábbi. Csak évszázadok múltán kezdett kiderülni, hogy ez nem igaz, mert az új gondolkodás az embert kiűzi önmagából, és hogy ez a jobb sorsra érdemes faj végül olyan lélektájakra jut, ahonnan egyrészt nincs visszaút, másrészt ahol szar az élet.
Ez az új élettér a számok, a tények, az utilitarizmus, az új tudomány, a technika birodalma.
Ahogy annyi mindent, ezt a változást is görög szavakkal világíthatjuk meg. Ahogy a régi, tűzként lobogó létfogalomból, a logoszból logika lesz, úgy válik a világról gondoskodó, körültekintő emberi tevékenység, a tekhné technikává. Ahogy az ember eredendő összeszedettsége, amely még tekintettel volt szülőanyjára, a természetre (hiszen létrejötte, élete, szelleme titokzatos és sosem megfejthető módon valahogy abból szedődött össze) haszonelvű tervekre, célokra, jövőkre esik szét, úgy hull széjjel az alázat, amely az összes többi élőlényben öntudatlanul is ott lakozik. Győzött a humán ráció, könyörtelen diadalmenete föléget mindent. A nyereség: a jövő egyre jobban irányításunk alá kerül. A kár: jövőtervező reflektoraink fényébe végül belevakulunk.
Az újkorban a számmágiából matematika lesz, az asztrológiából asztronómia, az alkímiából kémia, a léttanból fizika, és így tovább: a dolgok költői derengése oda lesz, a ráció jupiterlámpái pásztázzák az Olümposzt. És hogy a változás mennyire végleges, azt jelzi az is, hogy ha most például azt mondom: vissza az alkímiához, mindenki elmebetegnek tekint. És joggal. Hiszen innen oda már nincs visszaút.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert hallom, hogy mostanában bizonyos körökben nagyon pedzegetik: a Balaton alatt rejtőző olajmezőt föl kellene tárni.
Meg hogy a Börzsönyből az aranyat ki kellene termelni. Meg ha elfogy a gáz, ki kellene vágni a fákat a természetvédelmi területeken is. És már látom az olajfúró tornyokat a Balaton közepén, hallom dübörögni a Börzsönyt szétszabdaló aszfaltutakon az aranykitermelő teherautókat, látom letarolt nemzeti parkjainkat. Mert ebből a mentalitásból ez a jövő következik. Ezt mondatja velünk a ráció. És ebből a haszonelvű, alantas, technokrata gondolkodásból, amely végül hozzáigazítja a világot az írók által megálmodott/megjósolt negatív utópiákhoz, nincs kiút. Innen nincs átjáró arra az ösvényre, amely az ókori létharmónia ligetébe vezetne bennünket. Nem tudunk visszamenni az időben. (A léttől és nemléttől végleg elszakadt tudomány szerint persze vissza tudunk, de ez hülyeség.)