A világon mindennap van valami új ötlete valamelyik technokrata baromnak. Akik nem úgy gondolkodnak, mint ők (nota bene: a technokratizmust nem nevezném gondolkodásnak), azok naponta új félelemmel lesznek gazdagabbak: mi lesz, ha megvalósul, amit ezek az idióták terveznek? Életünk csupa rettegés. Miközben tudjuk, hogy rettegve nem lehet élni. Hát így nem élet az, amit mi, költőien lakozni próbálók, élünk. Csak annyit tehetünk, hogy keresünk magunknak valami otthonos, költői magánvalóságot, és belakjuk. És hogy ne maradjunk benne egyedül, szeretteinkkel, barátainkkal, és a többi hasonlóan gondolkodó, költői létezésre vágyó számkivetettel szőni kezdjük a szeretet társaságának hálóját. Kimegyünk a maradék erdőbe fákat ölelni; nyári éjszakákon megmerülünk a csillagokkal teleszórt Balatonban, amíg még nem olajos a vize; hajnali cserkelésre megyünk a Börzsönybe, hátha megpillantjuk a hiúzt, vagy legalább ő megpillant minket; életünket megpróbáljuk hozzálassítani emlékeink ritmusához; az így átélt időben meghitt, mély sétákat teszünk kéz a kézben, hogy az életet, amely titokzatos módon mi magunk vagyunk, úgy éljük át, ahogy az megérdemli: teljes lélekkel.
Haszonelvű fajtársainknak pedig meghagyjuk az életnek látszó halált. Lakjanak benne, ha annyira akarnak.
Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)
Merítő
