A regény hal meg utoljára

A könyvsáska nép illúziót, álmot keres.

Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Könyvkiadók és -terjesztők a megmondhatói: manapság a regények fogynak a legjobban. Pedig az ember az hinné, hogy élet egyre zaklatottabbá válásával, a létharmónia eltünedezésével, no meg a mindezzel nyilvánvaló kapcsolatban álló általános szellemtelenedéssel, tömeges elhülyüléssel és az analfabetizmus terjedésével párhuzamosan a tömeg az egyre rövidebb szövegekre fogékony, és a regényekről előbb a novellákra szokik át, majd végül kiköt az egyperceseknél. De nem. Ezek fogják magukat, és bemennek a könyvesboltba – már akik még bemennek –, hogy kikeressék valamelyik kortárs szerző ezeroldalas regényfolyamát, és boldogan térnek meg a zsákmánnyal otthonukba, hogy majd a napi robot végeztével a regényvilág bársonyfénybe borítsa bensőjüket, ahol nem sok mindent őriznek, de egyvalamit biztosan: az álmot egy olyan életről, amely nem olyan, mint ez itt. Vajon hogyan lehetséges ez?

Aki idáig figyelmesen olvasott, már tudja is a választ. De ne zárjuk rövidre túl hamar ezt a szöveget, hiszen egyenes úton csak a Gonosz jár. Szerb Antal írja a Hétköznapok és csodák elején: „Másrészt tárgyánál fogva is primitív (ti. a regény): örök témája a két legprimitívebb emberi szenzáció, a szerelem és a halál. Csak a XIX. század folyamán, és akkor is csak a legnagyobbaknál és a nagyok majmolóinál tágult ki a regény világa – az átlagregény ma is az, ami a késő ókorban volt. Óriási kifejlődését napjainkban talán éppen annak köszönheti, hogy az olvasók ma lelkileg primitívebbek, mint valaha voltak.” Írja ezt Szerb majd’ kilencven évvel ezelőtt. Mint mondjunk akkor ma?

Mielőtt továbbmennénk, megint kérek egy torpanásnyi időt. Mert azzal vitatkoznék, hogy a szerelem és a halál primitív emberi szenzáció, nem több. Sőt. Aki ezt tényleg így gondolja, az nem tud az emberről semmit. Mármost nem hinném, hogy Szerb Antal nem tudott az emberről semmit. Az idézetben inkább e létterületek átlagregényi, szenzációhajhász kezeléséről van szó, amelyre oly éhes volt mindig az édes plebs.

A lényeg az, hogy a könyvsáska nép illúziót, álmot keres. Mert ha nem is megannyi Orpheusz tolakszik könyves kosarával a boltokban, azért az álvilágba ők is alá tudnak szállni. És akarnak is. És hogy egy pillanatra filantrópnak tűnjek: vajon ki ítélhetné el őket azért, hogy menekülni akarnak a szar életből?

Gottfried Benn írt egyszer egy esszét, amelyben oda revelál, hogy az állam nem azért tiltja a kábítószert, mert annyira fontos neki polgárainak egészsége. Dehogy. (Ez önellentmondás is volna, hiszen – mint azt a Kontroll Csoporttól tudjuk – a halál az állam szolgálatában áll.) Hanem azért, mert arra, hogy az ember rugalmasan elszakadjon az állam irányítása alól, két út kínálkozik. Az egyik a művészet. Ezzel azonban az a baj, hogy csakis a művészeknek adatik meg. A másik út a kábítószer. A drogos államilag szintén kezelhetetlen, ellenőrizhetetlen, irányíthatatlan. Ehhez nem kell tehetség: akárki lehet narkós.

Csakhogy a nép csodálatos bölcsességgel fölismeri, hogy a drogozás hülyeség, mert tönkreteszi az embert. Mi marad akkor? Az esti bársonyfények odahaza, egy regénnyel. A ringatózás egy elképzelt világban. És mivel a regényeket – szerencsés esetben – művészek írják, akik jó eséllyel szintúgy a túlsó, szabad, álomszerű, elképzelt, tehát ellenőrizetlen zónában élnek, a regénymolyok elszaporodását – Szerb Antallal ellentétben – talán láthatjuk úgy is, mint egy szelíd forradalmi mozgalmat. A forradalmárok parázsló tekintetében elhamvad a realitás, és a hamvakból kirepül a valódi élet főnixe. A holdalatti mozgalomról beszélek.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)