Az eltört varázspálca

Az abbahagyás kérdése nem csak az élsport területén izgalmas.

Forrás: Merítő/A szerző felvétele

Az abbahagyás kérdése nem csak az élsport területén izgalmas. Ha kedvünk tartja, elmerenghetünk azon is, hogy miképpen érnek véget a dolgok a szellem birodalmában. Mi visz rá egy lelket, hogy egész korábbi életét odahagyva kilépjen abból a világból, amely lélegeztette, és olvasóit, rajongóit, tisztelőit odahagyva elvonuljon, hogy a vég valami földszagú bunkerben érje utol? Hogy állunk hát a „negatív megvilágosodókkal”, a megsötétedőkkel?

Prospero elbúcsúzik varázshatalmától, és visszatér szülőhelyére. Shakespeare is ezt tette. Visszatért Stratford-on-Avonbe, ahonnan egykor – ha igaz – igen kellemetlen körülmények közt mint vadorzónak a büntetés elől kellett megszöknie. Most visszatér mint tekintélyes ember, akire szülővárosa büszkén mutat. (…) Ez a legrejtélyesebb Shakespeare körül, ez a visszavonulás, ez a megmagyarázhatatlan befejezés.

Szerb Antal írja ezt. Azt mondja, kétféle magyarázat van az érthetetlenre. Az egyik, hogy az angolok általában vágynak a falusi, egyszerű életre. És nem is csak az angolok, teszi hozzá. Arany János öregkora is fölsejlik itt. A másik, hogy egy író szellemi termése nem más, mint az arisztotelészi katharszisz: a lélek káros nedveinek, szenvedélyeinek levezetése. Végül amikor a szervezet megszabadult már ezektől, megnyugszik, és nyugalomra vágyik. De – mondja Szerb – van egy harmadik magyarázat is. Shakespeare egyszerűen megöregedett.

Na, erről két kérdés jut eszembe. Az egyik, hogy e három magyarázat véletlenül nem egy és ugyanaz? Hiszen az öregség – jó esetben – abban áll, hogy a szellem a lélekben elnyugszik, és addigi vetélytársát (olykor rabszolgatartóját, máskor alávetettjét) barátjaként ismeri fel. Szellem és lélek kibékülésének méltó színtere a nyugodt táj, az Avon partja vagy a Margitsziget.

Másik – talán fontosabb – önkérdésem így szól: hol itt a rejtély? Mi a furcsa abban, hogy a szellem embere végül a természetet választja? Ki mondta, hogy a természet a szellem ellentéte? Jó, tudom, az egész európai kultúra ezt sugallja. Csakhogy ez – ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná – hülyeség. A Börzsöny erdeit járva, a Görgényi-havasokban cserkelve vagy a hortobágyi pusztán madarászva gyakran érzem, hogy szellem és természet egy. Hogy a természetjárás élménye semmiben sem különbözik bennem „műélvező” énem élményétől. Katarzis és katarzis között nincs különbség. Ezt az egységet felejtette el valamikor az európai szellem. Ideje hát újra fölidéznünk, megélnünk.

Ehhez nem kell különleges lelki alkat. Mindannyian átélhetjük ezt az unio mysticát, ezt az összeolvadást, ha kellő alázattal és érzékenységgel simulunk bele a tájba. 

A természet élményterébe lépve visszatérhetünk önmagunkhoz. Melankolikus ünnep ez. Az erdő levelei integetnek nekünk, és a fák azt súgják: ilyen az ember. Mi pedig érezzük: tapasztalat és hangulat összjáték-terében vagyunk. Amit a természetben látunk, hallunk, azt mindig hangulat színezi, de lelki hangoltságunknak folyton tudomást kell vennie róla, mit látunk-hallunk. Nem szállhat el, pórázon tartja valóság. Nagyon testi, nagyon lelki, nagyon szellemi tér: ez a természet.

Talán nem véletlen, hogy ennek az egységnek a megéléséhez éppen a kivételes alkotói, szellemi élet végén nyílik út. Shakespeare, Rousseau, Arany és a többiek szellemalakja ugyanazon az aranyló elíziumi mezőn sétálgat.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)