Az abbahagyás kérdése nem csak az élsport területén izgalmas. Ha kedvünk tartja, elmerenghetünk azon is, hogy miképpen érnek véget a dolgok a szellem birodalmában. Mi visz rá egy lelket, hogy egész korábbi életét odahagyva kilépjen abból a világból, amely lélegeztette, és olvasóit, rajongóit, tisztelőit odahagyva elvonuljon, hogy a vég valami földszagú bunkerben érje utol? Hogy állunk hát a „negatív megvilágosodókkal”, a megsötétedőkkel?
Prospero elbúcsúzik varázshatalmától, és visszatér szülőhelyére. Shakespeare is ezt tette. Visszatért Stratford-on-Avonbe, ahonnan egykor – ha igaz – igen kellemetlen körülmények közt mint vadorzónak a büntetés elől kellett megszöknie. Most visszatér mint tekintélyes ember, akire szülővárosa büszkén mutat. (…) Ez a legrejtélyesebb Shakespeare körül, ez a visszavonulás, ez a megmagyarázhatatlan befejezés.
Szerb Antal írja ezt. Azt mondja, kétféle magyarázat van az érthetetlenre. Az egyik, hogy az angolok általában vágynak a falusi, egyszerű életre. És nem is csak az angolok, teszi hozzá. Arany János öregkora is fölsejlik itt. A másik, hogy egy író szellemi termése nem más, mint az arisztotelészi katharszisz: a lélek káros nedveinek, szenvedélyeinek levezetése. Végül amikor a szervezet megszabadult már ezektől, megnyugszik, és nyugalomra vágyik. De – mondja Szerb – van egy harmadik magyarázat is. Shakespeare egyszerűen megöregedett.
Na, erről két kérdés jut eszembe. Az egyik, hogy e három magyarázat véletlenül nem egy és ugyanaz? Hiszen az öregség – jó esetben – abban áll, hogy a szellem a lélekben elnyugszik, és addigi vetélytársát (olykor rabszolgatartóját, máskor alávetettjét) barátjaként ismeri fel. Szellem és lélek kibékülésének méltó színtere a nyugodt táj, az Avon partja vagy a Margitsziget.
