Másik – talán fontosabb – önkérdésem így szól: hol itt a rejtély? Mi a furcsa abban, hogy a szellem embere végül a természetet választja? Ki mondta, hogy a természet a szellem ellentéte? Jó, tudom, az egész európai kultúra ezt sugallja. Csakhogy ez – ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná – hülyeség. A Börzsöny erdeit járva, a Görgényi-havasokban cserkelve vagy a hortobágyi pusztán madarászva gyakran érzem, hogy szellem és természet egy. Hogy a természetjárás élménye semmiben sem különbözik bennem „műélvező” énem élményétől. Katarzis és katarzis között nincs különbség. Ezt az egységet felejtette el valamikor az európai szellem. Ideje hát újra fölidéznünk, megélnünk.
Ehhez nem kell különleges lelki alkat. Mindannyian átélhetjük ezt az unio mysticát, ezt az összeolvadást, ha kellő alázattal és érzékenységgel simulunk bele a tájba.
A természet élményterébe lépve visszatérhetünk önmagunkhoz. Melankolikus ünnep ez. Az erdő levelei integetnek nekünk, és a fák azt súgják: ilyen az ember. Mi pedig érezzük: tapasztalat és hangulat összjáték-terében vagyunk. Amit a természetben látunk, hallunk, azt mindig hangulat színezi, de lelki hangoltságunknak folyton tudomást kell vennie róla, mit látunk-hallunk. Nem szállhat el, pórázon tartja valóság. Nagyon testi, nagyon lelki, nagyon szellemi tér: ez a természet.
Merítő
