Dühbe guru tanításai VIII.

A nyugati médiateoretikusok a hatvanas évektől elég jól fölfejtették azokat a mechanizmusokat, amelyek révén a tévé irányítja a közgondolkodást.

Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Tévés vitaműsort nézek a digitális csalásról, a meghekkelt arcú politikusok kamumondatairól, a mesterséges intelligencia áldozatává váló, embertelenedő világról, a szemfényvesztő videók uralma nyomán elveszőben levő bizalomról. Ami engem ebben az egészben érdekel, az nem más, mint ez utóbbi. A bizalom, gyermekeim.

Emlékszem egy tévéműsorra a nyolcvanas évekből. Egy riporter mesélte benne – talán Wisinger István volt, nem emlékszem –, hogy a hazai tévézés csecsemőkorában, a hatvanas évek elején járták a vidéket, hogy riportokat készítsenek arról, miként élnek az emberek falun, kisvárosban. Az egyik parasztházba betérve mit láttak: a szoba főhelyén, a korábbi házi áldás helyett ott állt egy tévékészülék, csipketerítővel a tetején. Nem messze tőle, a falon figyelt Szűz Mária is, egy megkopott olajnyomatról. A házigazda pedig, egy idős parasztasszony magyarázólag ezt mondta nekik: „Jaj, kedveseim, tudják, én naponta kétszer imádkozom: egyszer a Szűz Máriához, egyszer meg a Takács Máriához”. (A fiatalabbak kedvéért: Takács Marika és Tamási Eszti a Magyar Televízió első híres bemondónői voltak.)

A párhuzam nyilvánvaló. A tévésugárzás, amely valahonnan az éterből jön, égi áldás. A misztériumra még fogékony hajdani parasztság világmegértésében Takács Marika automatikusan csusszant be a katolikus nőalak helyére. Kezdetben még ők ketten uralkodtak a néplélek fölött, végül a Marikák győztek. A tömegmédia ettől kezdve az irányítás legfőbb eszköze. 1956-ban még a Magyar Rádiót kellett elfoglalni, hogy megszerezze a nép a hatalmat, de a hatvanas évektől fogva már a nagy képláda küldte a jövőt. És bár mindannyian tudtuk, hogy a média a kádárista köcsögök szócsöve, a tévé mágikus sugárnyalábjába azért mind áhítatosan beletartottuk arcunkat.

A nyugati médiateoretikusok a hatvanas évektől elég jól fölfejtették azokat a mechanizmusokat, melyek révén a tévé irányítja a közgondolkodást. 

Ez volt a bizalomvesztés kora, amely azonban csak az értelmiséget ábrándította ki.

(Persze sokan a kiábrándultak közül is igyekeztek felhasználni az eszközt saját hírnevük hizlalására.)

A bizalom, gyermekeim, akkor fogy el végképp, amikor az ember a közvetlen tapasztalaton kívül mindent manipulálhatónak érez. Amikor közvetett tudásra már nem támaszkodhatunk, mert talán kamu az egész. Ez azért szomorú, mert manapság az életben maradásunk körülbelül 90 százalékban közvetett tudásra épül. Hallomásokra, látomásokra. És most következik Dühbe guru jóslata.

De előbb egy költői kérdés. A hajdani parasztasszony kebelében izzó érzés, amely őt estéről estére odaültette Takács Marika posztszakrális mozgószobra elé, vajon meddig képes kitartani bennünk? Az égből jövő sugárfonalak, amelyek a tévénézéstől már elszokott, de az interneten éppoly áldozatosan – ha nem áldozatosabban – csüggő mai ifjúságot lélegeztetik, vajon mikor pattannak el? Mikor lesz elege mindenkinek abból, hogy nem bízhat semmiben, ami ezeken a csatornákon jön? A központi házi áldásból mikor lesz semmi?

Bizony mondom, nincs messze az idő, amikor az emberek leválnak központi tápcsöveikről, és végre elkezdik a saját életüket élni. Falura költöznek, igazi emberek szemébe néznek nap mint nap, járják az erdőt, beszélgetnek, és a tűz mellé ülve, rabszolgalétük utolsó óráján megérzik majd, hogy végre megszülettek.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)