Amikor a történelem halandó istene, az ember megszületett, még beszélő lény volt. Szólította a létet, és a lét beszélt hozzá. Szavakat adtak neki a hegyek, fák, állatok. Megszólított ő mindent, és ő maga is érezte minden általi megszólítottságát. A beszéd évezredei akkor múltak el, amikor valaki föltalálta az írást. Fájdalmasan regisztrálja Platón, hogy az írás kora jött el, és – miközben mesterével, Szókratésszel ellentétben ő maga már folyamatosan ír – ezt a kort a felejtés korának mondja. Eladdig a tudás átadása dialógus formájában történt: a mestert körbeülték tanítványai, és az ő irányításával közösen, beszélgetve jutottak el addig a gondolattisztásig, amelynek fényterébe lépve mindannyian úgy érezték, hogy leküzdötték a bozótos vadont. A fény, a fölfedettség, a rábukkanás, az igazság tisztása volt ez. És ők hittek benne, hogy a hangzó szó ösvényei előbb-utóbb mind ide vezetnek, ha az ember elég becsületesen kutat az elrejtett lét után.
Az írással a beszéd kora letűnt.
Hátha a könyv mégsem más, mint a beszéd korszakának börtöne
– ordít föl Derrida.
Ha egy több évezredes otthonból át kell költözni a börtönbe, akkor az ember nem tehet mást, mint hogy beleéli magát: ez az új otthon. (Haldokló, demens anyám a kórházi elfekvőről mindvégig azt képzelte, hogy ez az ő otthona, és hogy mindig is itt élt. Csak néha jegyezte meg, hogy milyen furcsa ez a ház: itt mindenki ágyban fekszik.) Az írás lassan kultusszá nőtte ki magát, a reneszánsz mozgalom emberhumanizálási, lélekszelídítési terveinek fő eszközévé, az író-olvasó ember betűbörtöne pedig lassan galaxissá hízott, amit a betűcsináló Gutenbergről neveztek el.
Kiderült, hogy Platónnal ellentétben mi, az utódok az írást nemcsak a felejtés művészetének látjuk, hanem olyan szellemi kertnek is, amelyben megteremnek a beszéd világában még egzotikusnak tűnt növények. Lehet, hogy sok mindent elfelejtettünk, miközben az írás-olvasás a vérünkké vált, de legalább mentesülünk az író-írásmegvető Platón titkos bűntudatától.
Merítő
