Az írás közben történelmet szült, a betűk egymásutánja mintájára a történések egymásutánja a régi, ciklikus-természeti időt lineárissá, olvasható idővé folyatta, lett eszkatológiánk is, és immáron el lehetett töprengeni azon, hogy vajon mi lesz majd az idők végezete után.
Csakhogy közben megszületett az internet.
Csecsemőkorában még némely optimista elmék a chardin-i nooszféra, a Földet övező szellemi burok megtestesülésének látva ünnepelték. De kiderült: az internet nem szellemi háló, hanem az írás börtöne. Az elektronikus szöveg nagyon hasonlít az íráshoz, de ha tényleg el akarok olvasni valamit, kinyomtatom. Kimentem a zajból. Aztán fogom a paksamétát, hátraballagok vele kertvégi terméskő házamba, lefekszem olvasóágyamra, és belekezdek. Átszellemültebb pillanatokban úgy érzem, reneszánsz kori bölcselő vagyok, aki olyan Platónnak képzeli magát, aki visszavágyik a tiszta beszélgetés idejébe, amikor még mestere, Szókratész fiatal volt és bohó. Ilyenkor egyetlen nagy időtagadás vagyok: annak az erőnek a tagadása, amely folyton a szellem eltörlésére tör, de amely így vagy úgy folyton kudarcot vall. Lám, a börtön börtönében lakva, a legszűkebb térben is ki tud nyílni bennem a világ, mint a tubarózsa.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
