Rossz a cím, barátaim, mert nem tanítások ezek, hanem panaszdalok. Annak a szent rohadásnak tanúi, amely sorsszerűen harap a mi életünkbe. (Pontosabban: a tiétekbe.) Hogy miért mondom szentnek? Mert a lét bosszúja, amely elkerülhetetlenül rettenetes, tehát szent. (Aki nem érti, miről beszélek, nézzen utána a latin sacer jelentésének.) De nem jajongok máris, hiszen panaszdalom parlandóval indul.
A szellem vonatára nem férnek föl túl sokan, de még köztük is sok az ájtatos bliccelő.
És nem jön, nem jön a szigorú, de igazságos létkalauz, hogy leparancsolja őket a gyalogos életűek közé a legközelebbi állomásnál. Ők azok, akik a szellemi hagyományról azt képzelik, hogy az olyan vitrin, amelyben azok a már készen talált, példák és megszokás faragta szobrocskák sorakoznak, amelyeket a kultúrembernek meg szabad, sőt meg kell tapogatnia, hogy elhiggye, amit egész életében magolt, és ami feljogosítja őt arra, hogy szelleminek, vagy legalábbis értelmiséginek nevezze magát. A megfogdosott nippet azután – gondolják ők – illedelmesen vissza kell tenni üvegházába, és ha ezt megtettük, elmondhatjuk, hogy mi adunk a kultúrára. És majd ha egy beszélgetés során netán a szellem adódna témaként, a vitrinhez járult lelkek majd meghatottan vallanak filantróp érzéseikről, amelyek föltámadtak bennük a szobrocskák láttán. A hallgatóság pedig meg lesz győződve róla, hogy a vallomás szép érzésektől reszkető sóhaja legalábbis a szférák zenéjének orgonafújtatója.
Sokszor elmondtam már nektek, nebulóim: a szellem nem az a vitrin, hanem az a kézigránát, amelyet belevágunk abba a vitrinbe.
A szellem nem tűri, hogy hagyományát egyszerűen csak továbbmondják, és mindenki bemondásra higgyen benne. Az a hagyomány, amelyet nem engedsz át a saját lelkeden, halott. Az a hagyomány, amelyet nem alkalmazol a saját életedre, halott. A változatlan hagyomány halott.
Ha találkozom valakivel, aki arról kezd beszélni nekem, hogy ő a Bardo Tödolt olvassa, hogy jógázik, vagy hogy Csuang-ce lelkes olvasója, egyből azt kérdezem tőle, megtanult-e valamennyire tibetiül, szanszkritul vagy kínaiul. Mert ha nem, akkor nincs miről beszélni. Ha nem tudsz belemélyedni az általad választott hagyományba annak eredeti nyelvén, akkor nem érdekel, mit beszélsz róla. Mert akkor nem érted el azt a merülési mélységet, amely ahhoz kell, hogy a cucc a húsodba vágjon. Akkor csak a zsebkendőd szélét cakkozgatod, és beleéled magad abba a könnyű, száraz kultúrérzésbe, hogy szellemi tanulmányokkal foglalkozol, holott csak a saját hiúságodat legyezgeted, mindenféle erőfeszítés nélkül.
