Kedveseim, ma arról beszélek nektek, hogy milyen az, amikor az ember nem önmagát választja. Hogy milyen a kényszerélet. A boldogtalanság vakító szánkópályái.
Hajdanán, amikor az első bevásárlócentrumok fölépültek mifelénk, tettem egy jóslatot. Úgy szólt, hogy amint annak idején a szocialista gyáriparosok feltalálták a munkásszállót, azaz a munkaerő olyan tárolórekeszeit, amelyek gazdaságos közelségben vannak a munkásélet értelemközpontjához, a gyárhoz, úgy nincs messze az idő, amikor a fogyasztói lét szívében, a bevásárlóközpontban is lakások épülnek majd, hogy szentélyeiktől ne lakjanak túl messze azok, akiknek létértelme a fogyasztás.
És ahogyan a kezdet kezdetén még Pelikán elvtárs se tudta, hogy egyszer majd békaemberekkel fog találkozni, akik a Duna vizében ürgebőrbe varrt konzervdobozokban veszik át a kémjelentéseket, a jóslat megszületésének idején még én sem gondoltam volna, hogy hamarosan átadják a Duna-házat, amely pontosan azért épült, hogy a legszerencsésebbek benne élhessenek a fogyasztásban. De azt még kevésbé gondoltam volna, hogy a helyzet néhány évtized múltán sokkal szomorúbb lesz annál, amit ifjonti anarchista hevületemben elképzeltem.
Időközben ugyanis megszerettük a nagy testvért. Én is reflexszerűen állok be a Tesco parkolójába, ha kell valami, ráadásul olykor még élvezem is a vásárlást. De nem célom, hogy valamiféle fogyasztásellenes sirámot eresszek világnak, hiszen a konzumerélet generálszósza már ezeket is rég a kaja részévé tette. Inkább arról szólnék, mit érzek, ha a végtelen polcsorok közt lődörögve időnként magamra eszmélek.
Az ember egy életet leélhet anélkül, hogy önmagát választaná. Saját élete helyett az ember élheti az akárkik életét.
A könnyed, gondtalan senki-lét metaforikus épülete a bevásárlócentrum. De nem csak az. Számtalan lehetőséget kínál korunk arra, hogy az ember megfeledkezzen magáról. A felnőttkor küszöbén például elhiheti szüleinek, hogy az életben nem az a legfontosabb, hogy az ember azzal foglalkozzon, ami érdekli, hanem a biztos megélhetés. (A szülők persze nem maguktól ilyen hülyék, hanem őket is így nevelték, de ez nem kisebbíti bűnüket.) Ha a fiatal ezt beveszi, meglépte élete első komolyabb létrontását, amelyet majd szépen követ a többi, hogy azután egyre halmozódó kényszerek terelgessék őt egyre szűkebb ösvényeken a végső boldogtalanság felé.
Nem egy olyan embert ismerek, aki a fontos pillanatokban sohasem önmagát választotta. Mind boldogtalan, mert nem a saját lelkére-szellemére hallgatott, amikor ennek itt volt az ideje.
De tévedés ne essék: nem arról van szó, hogy csak a szellem emberei lehetnek boldogok, mert ők képesek rá, hogy túlemelkedjenek a tömegek anyagias világán.
Hiszen vannak, akikből kiváló átlagemberek lettek volna, ha nem képzelik magukat szelleminek. Ők azok a tehetségtelen művészek, akiknek tömege legalább kilencven százalékát teszi ki művészeti életünknek, és akiknek minden ideje azzal telik, hogy megpróbálják alkotóként adminisztrálni magukat, miközben maguk is érzik, hogy a szellem csúcsainak közelében sem lesznek soha. Villanyszerelőként vagy kőművesként nagyot alkothattak volna, és talán sokkal boldogabbak lehetnének.
Nemrég egy fotókiállítás megnyitóján voltam. Előbb egy gyöngécske gitáregyüttes zenélt, majd meghallgattuk a megnyitóbeszédet, amely (bár a maga nemében jól felépített, érdekes szöveg volt) a kiállító fotós szellemi nagyságát ecsetelte. Ezután megnéztem a képeket. Szellemi nagyság jelét nem találtam. Érdektelen, sematikus beállítások tömege. A képek mind cím nélküliek, ami szintén azt jelzi, hogy maga a rongyszemű fotós sem tudja, mit akar mondani. Én tudom: azt, hogy ő fotóművész. A boldogtalan.
Borítókép: illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
