Nem egy olyan embert ismerek, aki a fontos pillanatokban sohasem önmagát választotta. Mind boldogtalan, mert nem a saját lelkére-szellemére hallgatott, amikor ennek itt volt az ideje.
De tévedés ne essék: nem arról van szó, hogy csak a szellem emberei lehetnek boldogok, mert ők képesek rá, hogy túlemelkedjenek a tömegek anyagias világán.
Hiszen vannak, akikből kiváló átlagemberek lettek volna, ha nem képzelik magukat szelleminek. Ők azok a tehetségtelen művészek, akiknek tömege legalább kilencven százalékát teszi ki művészeti életünknek, és akiknek minden ideje azzal telik, hogy megpróbálják alkotóként adminisztrálni magukat, miközben maguk is érzik, hogy a szellem csúcsainak közelében sem lesznek soha. Villanyszerelőként vagy kőművesként nagyot alkothattak volna, és talán sokkal boldogabbak lehetnének.
Nemrég egy fotókiállítás megnyitóján voltam. Előbb egy gyöngécske gitáregyüttes zenélt, majd meghallgattuk a megnyitóbeszédet, amely (bár a maga nemében jól felépített, érdekes szöveg volt) a kiállító fotós szellemi nagyságát ecsetelte. Ezután megnéztem a képeket. Szellemi nagyság jelét nem találtam. Érdektelen, sematikus beállítások tömege. A képek mind cím nélküliek, ami szintén azt jelzi, hogy maga a rongyszemű fotós sem tudja, mit akar mondani. Én tudom: azt, hogy ő fotóművész. A boldogtalan.
Borítókép: illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
