időjárás 10°C Aurél 2023. október 5.
logo

Mi meg a halottak

Végh Attila
2023.09.15. 07:30 2023.09.15. 14:59
Mi meg a halottak

Orpheusz óta minden valamirevaló zenész a holtakat szólítja. És ha a megidézett mélység elönti a jelent, akkor úgy érezhetjük, megérkeztünk – a trák dalnokhoz hasonlóan – létünk alapjaihoz, abba a sötét erőtérbe, ahol napról napra megmerítkezni vágynak mindazok, akik elég erősek hozzá, hogy kibírják az alászállást a melankólia gyökereihez, és ahová a többség leereszkedni gyáva, mert nekik nem adatott meg a beavatás a szellem, azaz a létezés misztériumába.

A szellemeket hívja Alain Corneau gyönyörű filmjében (Tous le Matins du Monde) az özvegyen maradt zeneszerző és viola da gamba játékos, a XVII. századi Sainte-Colombe, aki felesége halála után azonnal építtet magának egy deszkabódét kertje végében, amolyan Hádész-liftet, ahol orpheuszi bánata elöntheti zenéje légterét. És a szellemvilág nem marad érzéketlen a hívásra: a halott feleség rendre megjelenik, hogy amíg a viola sír, élő és halott a melankóliában együtt lehessen.

Dürer Melankóliáján a magába mélyedő angyal mögött, a háttérben hever a híres monolit, az érthetetlen formájú kőtömb. Úgy nehezedik rá a képre, mint az ember életére a semmi „világos éjjele”. Az élet eredendő értelmetlenségének, létezésünk szabályokba foglalhatatlanságának jeleként.

Gaál István operafilmjében, amelynek címe egyébként teljesen helytelen írásmódú (Orfeusz és Eurydiké – helyesen pl. Orpheusz és Eurüdiké lehetne), a kedvese után a Hádészbe aláereszkedő Orpheusz az alvilági mezőn e kő mellett halad el. Gluck operájának több verziója van. Gaál a szívemnek legkedvesebbet követte: itt nincs happy end. Nem jön az alagút végén Ámor, hogy közölje: oké, csak vicc volt, Eurüdiké visszajöhet az élők közé, mert ez a pár az ő isteni szívének annyira kedves. Nem, itt a megőszült, tengerparti kövek közt tétován bukdácsoló dalnokot látjuk, majd a záróképen a tenger hullámait, amint öblögetik a semmit, mint az idő.

Embertépő

Széttépett lény az ember. Sosem azonos aktuális önmagával, mert létezik egy potenciális önmaga is.

Corneau filmjében a megöregedett mester és tanítványa, miután a tragédia átzúgott mindkettejük életén, újból találkoznak. „Mester, megtartaná nekem az utolsó tanórát?” – kérdi a tanítvány. „Uram, megengedi, hogy megtartsam önnek az első órát?” – feleli amaz. Mondom, amíg nem a holtakat szólítja, addig a zene nem zene. Amíg az életöröm nem a legsötétebb háttér előtt jelenik meg, nincs igazi mélysége. Egymást világítja meg és át öröm és bánat. Melankóliának a régiek azt a lelkiállapotot nevezték, amely képessé teszi az embert rá, hogy mindkét érzelmi végletet intenzíven átélje. A melankolikus a szellem embere, és viszont.

Amit eddig írtam, az a tömegek számára morbid, negatív, és egyébként is érthetetlen. Szeretném, ha ez így is maradna. Csak mi néhányan, meg a halottak.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)

Merítő

Az eltört varázspálca

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.