Orpheusz óta minden valamirevaló zenész a holtakat szólítja. És ha a megidézett mélység elönti a jelent, akkor úgy érezhetjük, megérkeztünk – a trák dalnokhoz hasonlóan – létünk alapjaihoz, abba a sötét erőtérbe, ahol napról napra megmerítkezni vágynak mindazok, akik elég erősek hozzá, hogy kibírják az alászállást a melankólia gyökereihez, és ahová a többség leereszkedni gyáva, mert nekik nem adatott meg a beavatás a szellem, azaz a létezés misztériumába.
A szellemeket hívja Alain Corneau gyönyörű filmjében (Tous le Matins du Monde) az özvegyen maradt zeneszerző és viola da gamba játékos, a XVII. századi Sainte-Colombe, aki felesége halála után azonnal építtet magának egy deszkabódét kertje végében, amolyan Hádész-liftet, ahol orpheuszi bánata elöntheti zenéje légterét. És a szellemvilág nem marad érzéketlen a hívásra: a halott feleség rendre megjelenik, hogy amíg a viola sír, élő és halott a melankóliában együtt lehessen.
Dürer Melankóliáján a magába mélyedő angyal mögött, a háttérben hever a híres monolit, az érthetetlen formájú kőtömb. Úgy nehezedik rá a képre, mint az ember életére a semmi „világos éjjele”. Az élet eredendő értelmetlenségének, létezésünk szabályokba foglalhatatlanságának jeleként.
Gaál István operafilmjében, amelynek címe egyébként teljesen helytelen írásmódú (Orfeusz és Eurydiké – helyesen pl. Orpheusz és Eurüdiké lehetne), a kedvese után a Hádészbe aláereszkedő Orpheusz az alvilági mezőn e kő mellett halad el. Gluck operájának több verziója van. Gaál a szívemnek legkedvesebbet követte: itt nincs happy end. Nem jön az alagút végén Ámor, hogy közölje: oké, csak vicc volt, Eurüdiké visszajöhet az élők közé, mert ez a pár az ő isteni szívének annyira kedves. Nem, itt a megőszült, tengerparti kövek közt tétován bukdácsoló dalnokot látjuk, majd a záróképen a tenger hullámait, amint öblögetik a semmit, mint az idő.
