Mi meg a halottak

Dürer Melankóliáján a magába mélyedő angyal mögött, a háttérben hever a híres monolit, az érthetetlen formájú kőtömb.

Fotó: Merítő - A szerző felvétele

Corneau filmjében a megöregedett mester és tanítványa, miután a tragédia átzúgott mindkettejük életén, újból találkoznak. „Mester, megtartaná nekem az utolsó tanórát?” – kérdi a tanítvány. „Uram, megengedi, hogy megtartsam önnek az első órát?” – feleli amaz. Mondom, amíg nem a holtakat szólítja, addig a zene nem zene. Amíg az életöröm nem a legsötétebb háttér előtt jelenik meg, nincs igazi mélysége. Egymást világítja meg és át öröm és bánat. Melankóliának a régiek azt a lelkiállapotot nevezték, amely képessé teszi az embert rá, hogy mindkét érzelmi végletet intenzíven átélje. A melankolikus a szellem embere, és viszont.

Amit eddig írtam, az a tömegek számára morbid, negatív, és egyébként is érthetetlen. Szeretném, ha ez így is maradna. Csak mi néhányan, meg a halottak.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)