Széttépett lény az ember. Sosem azonos aktuális önmagával, mert létezik egy potenciális önmaga is. Ő nem az, aki, hanem aki lehetne. De potenciális önmagával sem azonos, mert létezik egy aktuális önmaga is. Hiába lehetne ő valaki más, ha most mégiscsak ez, ami. E két lény, e két önmaga huzakodásában telik az ember élete. Talán néha képesek vagyunk a változásra, de közben mégis önmagunk maradunk. Talán önmagunk tudunk maradni, de közben szüntelenül átalakulunk. Cserélődnek a sejtek, a sejtések, a vágyak, az emlékek, de a szubsztancia marad, ami volt. És persze nem.
Ennek a küzdelemnek odakint a világban számos leképeződése van. Hagyomány és újítás, teszem azt. Querelle des anciens et des modernes. Kétarcú életünk arcai külön-külön is kettősek, és ahogy szaporodnak a reflexiók, a tükröződések, a lelki fényjátékok, úgy lesz egyre áttekinthetetlenebb, hogy mi is történik velünk. Mert a hagyományról is kiderül (legkésőbb a filozófiai hermeneutikában), hogy miközben mintakövetésre hív fel, ugyanakkor önnön lerombolására is felszólít. Gadamer egyenesen oda nyilatkozik, hogy a hagyományápolás legautentikusabb módja a hagyomány lerombolása. Minden kornak meg kell találnia tradícióiban azt az elemet, azt az „üzenetet”, amely őhozzá szól, amelyről úgy érzi: mélyen érinti. A többit pedig hagyni kell elsikkadni. A hagyománynak tehát van egy hagyomány-eleme és egy újítás-eleme. Az újítás maga, a progresszió (ezen nem azt a liberális dühöngést értem, amit manapság a politikai élet progressziónak nevez) hasonlóképp kétarcú, hiszen az újításnak is megvan a hagyománya.
De szóba hozhatnánk véges és végtelen problémáját is. Létezésünk véges, de erről igyekszünk nem venni tudomást. Elménk állandóan a végtelenbe tör, de persze igyekszik azt kezelhetővé tenni, végesíteni. Vallással, csillagászattal, filozófiával, matematikával.
Kant azt mondja: képtelenek vagyunk elképzelni, hogy a világegyetem véges. Hiszen akkor fölmerül a kérdés: mi van utána? De azt sem tudjuk felfogni, ha végtelen. Hiszen akkor hol a vége? Nem tudunk berendezkedni sem a véges világban, sem a végtelenben. Kettőjük vitájában vagyunk otthon.
Amikor az ember öregszik (nota bene: mindenki öreg, csak nem egyszerre), múlt és jelen vitája erősödik föl benne. Az egyik oldalon az emlékek, amikor gyerekek, fiatalok, akármik voltunk. A másik oldalon az, ahol most tartunk, amivé lettünk. Utóbbi siralmas állapota pedig előrevetíti azt, amit végképp nem tudunk felfogni: visszaolvadásunkat a megnyugtató semmibe, ahonnan jöttünk. Egy növekvő árnyékot követünk, nap mint nap.
Merítő 
