Halványulni

Csillagködök hunyorognak rá, némán robbannak távoli galaxisok, de külső képek nem érhetik el az űr belső végtelenjét.

Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Az ember gyönge lény, nem csoda hát, hogy történelme során soha nem volt könnyű feladat számára, hogy túlélje a személyes veszteségeket, sorstragédiákat. Hogy miképpen próbáljuk elviselni szeretteink halálát, annak gazdag dokumentumgyűjteményét kínálja a világirodalom. Az egyik embernek meghal az anyja: ő belebetegszik. A másik embernek meghal az anyja: ő tudomásul veszi, és tesz-vesz tovább. A lélekgyógyászok a középérték beállítását tartják helyesnek: megrendülni, átélni a veszteséget, de nem belerokkanni. „Feldolgozni”, „elengedni”, „továbblépni”.

Amióta az eszemet tudom, soha nem tetszettek ezek a szavak. Az arisztotelészi középút megtalálása ebben az esetben olyan, mintha önmagam mérnökeként kiszállnék magamból, és módosításokat eszközölnék világban-benne-létemen, a lélekmérnökök által előirányzott terv szerint.

Vagy mintha űrhajó volnék, amelyben épp kárt tett egy meteorraj, és most űrsétára indulnék, hogy kívülről megtapogassam magam, és helyreállítsam eredeti állapotomat, annak érdekében, hogy a jövendő tovasiklás a semmiben a semmi felé éppen olyan olajozott lehessen, mint a kezdetekkor. Ez hülyeség, mondaná Besenyő Pista bácsi.

Valamikor egy kérdésre válaszolva odanyilatkoztam, hogy felnőttnek az nevezhető, akinek meghaltak a szülei. Ekkor még élt apám-anyám, így nem tudhattam, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. És nemcsak azért bonyolult, mert szüleink halála után beléphet az életünkbe olyan ember, aki valamennyire átveszi valamelyikük szerepét bennünk, hanem mert az ember szülei soha nem halnak meg, amíg az ember él. Ebből következne a vicces megoldás: csak akkor leszek felnőtt, ha meghaltam. Talán csak a Hádészban találni felnőtt lelkeket. Ezzel csak az a probléma, hogy a Hádész nem létezik. Itt, a föld felszínén kell megválaszolnunk magunknak a kérdést.

Úszik az űrhajó a sötét választalanban, útja maga az élet, és nincs az a látvány, amely a fekete olajban súrlódást keltene. 

Csillagködök hunyorognak rá, némán robbannak távoli galaxisok, de külső képek nem érhetik el az űr belső végtelenjét. Mert abban csak én vagyok, anyámmal-apámmal. Abban a csöndben képek, jelenetek, mondatok, gesztusok, szagok és hangulatok úsznak. Feldolgozhatatlan, elengedhetetlen emlékek űre.

Felnőttkorról beszélni értelmetlen. Szüleim soha nem halnak meg, és mindig is már halottak voltak. Mert amint megszülettem, beszálltak abba az űrhajóba, amely a transzcendensben repül, de amelyben az egyetlen valódi, átélhető, megsemmisítő transzcendencia él: halványulni utódaim felé.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)