Valamikor egy kérdésre válaszolva odanyilatkoztam, hogy felnőttnek az nevezhető, akinek meghaltak a szülei. Ekkor még élt apám-anyám, így nem tudhattam, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. És nemcsak azért bonyolult, mert szüleink halála után beléphet az életünkbe olyan ember, aki valamennyire átveszi valamelyikük szerepét bennünk, hanem mert az ember szülei soha nem halnak meg, amíg az ember él. Ebből következne a vicces megoldás: csak akkor leszek felnőtt, ha meghaltam. Talán csak a Hádészban találni felnőtt lelkeket. Ezzel csak az a probléma, hogy a Hádész nem létezik. Itt, a föld felszínén kell megválaszolnunk magunknak a kérdést.
Úszik az űrhajó a sötét választalanban, útja maga az élet, és nincs az a látvány, amely a fekete olajban súrlódást keltene.
Csillagködök hunyorognak rá, némán robbannak távoli galaxisok, de külső képek nem érhetik el az űr belső végtelenjét. Mert abban csak én vagyok, anyámmal-apámmal. Abban a csöndben képek, jelenetek, mondatok, gesztusok, szagok és hangulatok úsznak. Feldolgozhatatlan, elengedhetetlen emlékek űre.
Merítő
