A századik

Ez a századik Merítő. Talán helyénvaló, hogy tárcasorozatom századik darabja arról szóljon, hogy ez a századik darab.

Ez a századik Merítő. Talán helyénvaló, hogy tárcasorozatom századik darabja arról szóljon, hogy ez a századik darab. Ilyenkor az ember fölteszi magának a kérdést: ment-e merítéseim által a világ elébb? Nyugodtan kérdezhetem ezt magamtól, hiszen – bár a kérdés költői – kézenfekvő a válasz: nem. Hogyan is ment volna? Egyébként is: a világ menetelében vajon merre volna az előre? És mi volna ennek a jele?

Azért is értelmetlen ilyen kérdésekkel bíbelődni, mert tudom, hogy a világ nem létezik. Ahogyan emberiség sincs. Csak emberek vannak. Szeretteim. Akit nem szeretek, az nem létezik. És bár az írók sorsa az, hogy ismeretlenek is elolvashatják műveiket (ami ellen elsőként Platón kelt ki, mondván, hogy az írott szöveg könnyen avatatlanok kezébe juthat), az arctalan olvasók homályló tömege tulajdonképpen több szempontból nem létezik. Egyrészt azért, mert ma már senki nem olvas. Másrészt, mert amikor az író ír, nem érdeklik a majdani olvasók.

Nem így van ez, ha az író levelet ír. Néhány évvel ezelőtt magyar nyelven is megjelent Rainer Maria Rilke levelezése, több kötetben. Döbbenetes élmény beleolvasni minden idők legnagyobb költőjének lelki irodalmába. Ugyanaz a mély és kifinomult szellemi érzékenység vibrál ezekben az iratokban is, amely a verseiből árad. Csöndesen, odafigyelőn, megértéssel hajol oda a levélíró barátai, szerettei sorsához. Rengeteget ír. Stefan Zweig azt írja róla, hogy gyűlölte az áthúzott szavakat, ezért ha a levélírás során egy-egy kifejezéssel kapcsolatban meggondolta magát, újraírta az egészet. Gyöngybetűkkel, mértani pontossággal vezetett sorokban.

Rilke menekült a harsányság minden formájától. Nem bírta a lármát, az ordítozást, a durvaságot. 

„A csöndesség szinte megtermett körülötte, bárhova ment és bárhol tartózkodott. […] Nem volt háza, nem volt címe, ahol keresni lehetett volna. Mindig útban volt a világban, és senki, még ő maga sem tudta előre, hogy merre fog indulni. Az ő mérhetetlenül szenzibilis és benyomásokra érzékeny lelkének minden merev elhatározás, minden tervezés és bejelentés terhet jelentett. Így hát mindig véletlen volt, ha összetalálkozott vele az ember.”

Zweig azt írja, Rilke jelenlétében valahogy minden lecsöndesült, „tartózkodása kiáradt, mint titokzatosan ható nevelő és erkölcsi erő”. Elolvasva a Csillagórák Rilke-portréját, a költő úgy áll most előttem, mint az Archaikus Apolló-torzó szoboralakja, amelynek a semmiből jövő tekintete lát mindent, megítél mindenkit. A világ szellemi centruma ő, aki irtózik mindenféle szellemtelenségtől, zajtól. És szétküldi a világban leveleit, amelyek barátainak és szeretteinek az örömhírt hozzák: van még remény, nem nyelt el mindent még a lárma.

Ma már levelet senki sem ír. Tárcát is csak azok, akik bíznak még valamiben. De talán nem árt, ha körülbelül minden századik opus után ők is tudatosítják magukban, hogy a lárma mai szintjét tekintve mennyi értelme van ennek az egésznek.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)