Ez a századik Merítő. Talán helyénvaló, hogy tárcasorozatom századik darabja arról szóljon, hogy ez a századik darab. Ilyenkor az ember fölteszi magának a kérdést: ment-e merítéseim által a világ elébb? Nyugodtan kérdezhetem ezt magamtól, hiszen – bár a kérdés költői – kézenfekvő a válasz: nem. Hogyan is ment volna? Egyébként is: a világ menetelében vajon merre volna az előre? És mi volna ennek a jele?
Azért is értelmetlen ilyen kérdésekkel bíbelődni, mert tudom, hogy a világ nem létezik. Ahogyan emberiség sincs. Csak emberek vannak. Szeretteim. Akit nem szeretek, az nem létezik. És bár az írók sorsa az, hogy ismeretlenek is elolvashatják műveiket (ami ellen elsőként Platón kelt ki, mondván, hogy az írott szöveg könnyen avatatlanok kezébe juthat), az arctalan olvasók homályló tömege tulajdonképpen több szempontból nem létezik. Egyrészt azért, mert ma már senki nem olvas. Másrészt, mert amikor az író ír, nem érdeklik a majdani olvasók.