Én édes Katinkám

Nézem a Hosszú Katinkáról készült portréfilmet.

Fotó: Merítő - A szerző felvétele

Az élet cselekvést jelent, mondja Ady, és hogy igaza van, az abból is kitetszik, hogy az ember éveken, évtizedeken áthúzódó cselekvési programját nem képes abbahagyni. Vagy ha igen, az mindig traumatikus, nemegyszer végzetes kimenetelű.

Nézem a Hosszú Katinkáról készült portréfilmet. Közben azon gondolkodom, hogy vajon mi választja el az eltökéltséget az eszelősségtől, a kitartást a monomániától, a győzni akarást a megfelelési kényszertől. 

Mert az ő teljesítménye – amelyet unalmas sportriporterek általában emberfelettinek neveznek – egy olyan élet tükrében vizsgálható, amely mindvégig pengeélen táncol. Naponta százszor meg kell vívni a harcot önmagunk ellen. És a cél csak annyi, hogy végül majd fellépünk egy dobogóra, aztán hazamegyünk, hogy önharcunkat vívhassuk tovább, a következő fellépésig. De miféle én küzd itt miféle másik én ellen?

Az egyik a hétköznapi, az átlagemberi, a normális. Ez igyekszik megakadályozni bennünket abban, hogy világelsők legyünk. A másik a kivételes, az emberfölötti. Előbbi annak a közmegegyezésnek igyekszik megfelelni, amely szerint az életnek csöndes mederben kell folynia. Ez az élet értelmét nem a kiugró teljesítményben keresi, hanem abban az akolmelegben, amelyben sokak pihegik el boldogságukat. És vannak érvei. Azt mondja, az élsportolóknak nincs gyerekkoruk, mert nagyon korán feladatteljesítő robotokká válnak; nincsenek barátaik, mert barátkozni sincs idejük; ráadásul az élsport egészségtelen, mert ez a terhelés nem normális. A szellem emberei ehhez még hozzáteszik: a sportolónak nincs ideje arra, hogy kiművelje szellemét, amely így elsorvad. Ezek szerint az élsport nem más, mint testnek, léleknek, szellemnek mérge.

Mit szól mindehhez az emberfölötti én? Hát azt, hogy ezek a vádak igazak ugyan, de nem számítanak. Mert a kiegyenlített élet aklának meleg gyertyafénye megható ugyan, de e félhomályban nem látni, milyen az, amikor a lét villáma bevág. Ez a diadal pillanatában történik meg. E kisülésben szikrázik föl az önsanyargatással töltött évek értelme. És éppen ez a fény választja el az eltökéltséget az eszelősségtől, a kitartást a monomániától, a győzni akarást a megfelelési kényszertől.

Nem a melót, nem a mindennapi korai kelést, nem a folyamatos diétát nehéz abbahagyni, hanem e pillanat vágyát. A csúcs utáni lejtmenetben – habár egyre halványulón – még mindig ez lobog a sportolólélekben.

A diadal individuális élmény, de ehhez is kapcsolódik közmegegyezés. A nép, az istenáldotta nép ugyanis vágyik rá, hogy legyenek olyan harcosai, akik megvívják a csatát helyettük, és akik ott, a dobogó felső fokán azt üzenik mindenkinek, aki az ő nyelvüket beszéli, hogy büszkék lehetnek magukra. És amikor a hős feláll a dobogó tetejére, és megszólal a Himnusz, a nép sír.

Ez így van rendjén. Így lesz a diadal villámfényéből szeretet. Ilyenkor érezzük, hogy mindannyian egy vérből valók vagyunk. És ezen a mámorpillanaton az sem csorbít, hogy közben tudjuk: amint a hős hanyatlani kezd, amint Katinkánk már nem a világ legjobbja, azonnal megszólalnak a hálátlanok, az irigyek, akik a szeretet áhítatos pillanatait feledve rögtön szeretetotthont kiáltanak.

Ha hanyatló élsportoló volnék, hálátlanságukat megbocsátanám. Hiszen tudnám: nem én vagyok a fontos, hanem hogy mindig legyen valaki, aki a dobogó tetején állva magához emeli őket. Összeemeli.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)